Ez a beígért sorozat második darabja, de – ahogy a korábbi posztban írtam – időrendben ez történt először. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján volt egy gráci tanár ismerőse apámnak, akivel rendszeresen együttműködött. Ő beszélt rá minket, hogyha eddig nem hallottuk még Sir James Galway-t élőben akkor erre mindenképp sort kell keríteni. Tehát szólt előre amikor eljött a következő gárci koncert ideje és intézte a jegyeket. A vendéglátónk – Wolfgang Strassnig, aki legalább akkora izgalomban volt mint mi, pedig Galway-t már sokszor hallotta – kissé izgult és kifejtette, hogy Galway nem mindig játszik tökéletesen. A koncert előtti délután feltett egy felvételt nekünk a lakásán, amelyen a művész egyik gráci mesterkurzusa volt rögzítve. Orsós magnófelvétel volt és a vendéglátó azt a pontot kereste meg, amikor a Chaminade Concertino volt a téma. A fuvolaművész adott néhány tanácsot a diáknak, majd maga is bemutatta a művet, amely nem csak felül múlta minden várakozásunkat, de még Galway saját, rendkívül népszerű lemezének a minőségét is meghaladta, amelyen a Concertino-t rögzítette. Ilyen előzményeket követően 1991. május 21-én ott ültünk a koncertteremben, a Musikverein Steiermark-ban, körülbelül a terem közepén. Vettem magamnak a bátorságot és rögzítettem a koncertet, amennyire tudtam. Persze kazettás walkman-el nem lehet ilyen távolságról jó hangfelvételt készíteni, mégis mellékelek két rövid részletet, amelyek ennyi idő távlatából is önmagukért beszélnek. A felvételeken semmit sem változtattam , a mechanikai zajt sem csökkentettem. A hang rendkívül projektív (a nyitott zongora mellett) és hajlékony, számomra a legmeglepőbb a hangszíngazdagság és a dinamikai kontrasztok voltak, ez sokkal teljesebb volt, mint a művész bármelyik lemezén. James Galway Philip Moll-al az oldalán lépett a színpadra.
Érdemes a műsorról is beszélni, valamennyi számnak meg van a maga érdekessége, sőt, számomra a mai napig ez a koncertprogram egyfajta alapvetés abban a tekintetben hogyan érdemes egy művésznek felépíteni egy hangversenyt, nem csak a műveket felsorolva, de figyelembe véve azok kontextusait is. Például a nyitó mű, Mozart szonátát Galway – tudomásom szerint – soha sem rögzítette. Ez, és a Doppler mű keretezte a programot a nyilvánvaló földrajzi kontextus okán. Hasonlóan érdekes a Hindemith fuvola-zongora szonáta műsorba emelése is, ami azért kedves műve a fuvolaművésznek, mert huszonkét évesen ez volt az első mű, amit élőben játszott a BBC adásában. Ezt Galway közvetlenül a koncert után mesélte el. Ezután hallottuk először Liebermann Szonátáját, amelynek nem csak előadása hagyott mély nyomot, hanem maga a kompozíció is. Galway nem sokkal később rendelte a fuvolaversenyt a szerzőtől. A szonátából hallhatunk most két részletet. Az első tétel indításából választottam egy szakaszt és akik nem ismerik a darabot azoknak elmondom, hogy amit az első pillanatokban hallunk az nem a mű – az még a hangolás… Jimmy sokszor kifejtette, hogy nem látja értelmét a kétvonalas Á hangot skandáló hangolásnak. Úgy érdemes hangolni, hogy a hangszer regisztereit bejárjuk és több dinamikát is érintünk. Ezért ő egyfajta prelúdiumot improvizál mindig a hangolás érdekében – ezt hallhatjuk az első pillanatokban. Körülbelül az első oldalt hallhatjuk, az első kitörésig, illetve a melléktéma kezdetéig. (E sorok írásaközbenjöttem rá, hogy a fuvolaművész akkor annyi idős volt, mint most én).
Lowell Liebermann – Sonata (1)
A második részlet a fergeteges zárótétel teljes hosszában. Ennek a technikai és hangi megoldottsága aligha kíván kommentárt. Ezzel a művel ért véget a koncert első szakasza. A konzervatív gráci közönség ekkor már szedte szét a teremet…
Lowell Liebermann – Sonata (2)
A második szakaszban a lírai hangütés dominált, amelynek alaphangját Gaubert második szonátája adta. Ezt a művet ma is kevesen játszák, pedig gyönyörő zongora szempontból is – Jimmy megszólaltatásában pedig kifejezetten kivételes. Később több felvételen is meghallgattam az első tétel zenei megoldásait más fuvolásoktól, de senki sem merte olyan szabadsággal kezelni az anyagot, mint Jimmy. Mindenki tempóban akarja megoldani és ez abszolút nem működik ennél a tételnél. Liebermann neve mellett Gauberrel is ezen a koncerten találkoztam először.
Gaubert – Sonata (1. – részlet)
Ezután újabb meghatározó pillanat következett, ugyanis a művész a következő három művet egybefűzte: Saint-Saëns, Debussy és Ravel műve egyfajta attacca (taps nélküli) szvitet formázott., amelyek hangulatukban tökéletesen illeszkedtek egymáshoz. De ennél érdekesebb, hogy így a Syrinx lett a “második tétel” – amely ebben a formában tökéletesen érvényesülhetett. Sokkal jobban, mint amikor a fuvolás kijön a színpadra, eljátsza – és távozik. Ettől a ponttól vallom azt, hogy Debussy meghatározó szólóműve nem ráadás-darab, egyszerűen nem érvényesül úgy, ráadásul a szerző is színpadi kontextusba szánta. Ez – a nyugodtan ki merem jelenteni – zseniális megoldás annyira megfogott, hogy én is a magam módján lemásoltam. Nálam a Faun délutánja volt az az “elsőtétel”, (a Saint-Saëns műből nem volt kottám), a Syrinx a második és a Habanera a harmadik. Kétségtelen, hogy Debussy szólódarabja sokkal jobban érvényesül kontextusba helyezve – saját hallgatói és előadói tapasztalatom alapján mondom.
Ezek után már csak az Air Valaques maradt hátra, amelyet – az utolsó oldalt tekintetbe véve – nagyon jól kell játszani ahhoz, hogy koncertet záró mű lehessen. Természetesen Sir James Galway megoldotta és nem maradt adósa a mélyfekvéses, e-moll-os variációknak sem. Akkor és ott a teljes koncert elsőtől az utolsó hangig tökéletes volt.
