Allemande – összevetések

J.S.Bach – a-moll partita

Nem szeretem, sőt ki nem állhatom az olyan típusú bejegyzéseket, hogy “egy darab többféle felfogásban” nem is szoktam ilyet készíteni, és ez a poszt sem ennek indult. Eredetileg Bach a-moll partitájának első tételének nem-fuvolás feldolgozásaiból gyűjtöttem össze néhányat, azért, hogy bemutassam miként hatott ez a zseniális tétel más hangszeresekre is, és főleg hogyan nyúltak hozzá az előadást (főként tempó- és hangulati koncepcióját tekintve) , vagy akár a feldolgozását illetően. A válogatásban tehát nem az előadás minőségét tekintettem fő szempontnak, de valahogy éreztem legalább egy fuvolás felvételt is mellékelni kellene – és utóbb persze egy fuvolás felvételt nem éreztem elégségesnek, így végül fuvolaszempontból is kicsit körüljártam ez a témát.

Aligha akad olyan fuvolás, akinek ne okozott volna fejtörést ez a tétel, akár tanulóként, de legalább tanárként. Nem szeretnék konkrét elemzésekkel fárasztani az Olvasót, inkább kiemelnék néhány lehetséges szempontot a megfigyelésre. Érdekes lehet a tempó választás, amely meglepően tág határok között mozog, sőt általában véve lassabb, mint amit modern fuvolásként játszani szoktuk. Érdekes lehet még az, ahogy egyes előadók a hanghosszúságokkal és a kötésekkel játszanak, sőt néha díszítenek is, és fontos lehet a tagolás és a megállások “mikor?/mennyit?” kérdése.

Nézzük a felvételeket felülről lefelé:

Emilio Galante felvétele az első, az olasz fuvolás-zeneszerző az Allemende tételt modern formában fogalmazta újra, tehát egyfajta feldolgozásról van szó. Ezt követi David Tayler lanton – érdekes, hogy a felvételének van egy feltartóztathatatlan jellege a mérsékelt tempó ellenére. Kate Clark, a hágai zeneakadémia barokk fuvola tanára a következő, ő is inkább a nyugodt tempó és a nagy levegővételek mellett tette le a voksát. Őt követi Marten Root koncertfelvétele, valamint az elmaradhatatlan Barthold Kuijken előadása. Ezután jönnek a modernkori fuvolások felvételei, különös módon úgy állt össze a sorrend – ami quasi időrendi – , hogy a felvételek tempóválasztása egyre nyugodtabbnak tűnik. Érdekes lehet még megfigyelni, hogy egy fuvolás az adott tempóhoz milyen hanghosszúságokat és hangindításfajtát választ, és ezt milyen perfekciós szinten tudja/akarja megvalósítani, és ezáltal hogyan alakul a tétel arculata, hangulata, továbbá, hogy mennyire törekszik a többszólamúság megjelenítésére, vagyis mennyire tartja lényegesnek a struktúra megmutatását.

Természetesen Jean-Pierre Rampal az első virtuóz, francia megközelítéssel, őt követi Auréle Nicolé felvétele, amely világosan tagolt, és magán hordozza azokat a jegyeket, amelyek az ő Bach-játékára oly jellemzőek. Kissé lassabb tempót választ az 1932-es születésű Zdenek Bruderhans, a cseh fuvolaművész, aki -úgy tűnik – vegyes (cirkulációs és természetes) légzést együtt alkalmazva oldja meg a tételt. Bár az elő felvétel 2007-ben készült ő mindenképp egy régebbi generáció képviselője. Sir James Galway felvétele alighanem a legeredetibb ebben a műben is, folyamatossága ellenére nyugodt és szabad, még sem esik szét a tétel. Emanuel Pahud-vel zárul a fuvolások sora, talán az ő megközelítésére hatott leginkább az, amit historikus felfogásnak nevezünk. Javaslom még azt a hallgatási módot, – ha már külön-külön megismertük a felvételeket – hogy gyors egymásutánban hallgassuk meg az első 5-6 másodpercet mindegyik felvételből. (Hát ennyit arról, hogy nem szeretem az “egy darab-többféle előadás” című bejegyzéseket…).

A poszt egy érdekességgel zárul: az egyik – sokat vitatott – Gustav Scheck-féle kíséretes kiadás, amely Peters kiadásban látott napvilágot a No.3332 szám alatt. A fuvolaszólamot Maximilian Schwedler gondozta – a felvételen Schwedler-fuvolán halljuk a szonátát – a kíséretet Scheck írta. A Youtube profil mögött valószínűleg Felix Renggli rejtőzik..

Emilio Galante fuvolás zeneszerző: