Megszülettek a 69.Genfi Fuvolaversen eredményei:
A portugál Adriana Ferreira és a dél-koreai Yubeen Kim megosztva második díjat vehetett át. A harmadik helyezett az orosz Elena Badaeva lett. Az első díj nem került kiosztásra.
Érdekes, hogy a megosztott díj két tulajdonosa között 8 év a korkülönbség, Yubeen Kim mindössze 17 éves.
Emily Beynon, a zsűri elnöke a következőket mondta: Nagy megtiszteltetés és kiváltság volt számunkra a nagyszerűen játszó versenyzőket hallgatni! A fuvolázás nagyon jó kezekben van a jövő művészgenerációjánál!
A zsűri többi tagjai voltak Silvia Careddu, Mathieu Dufour, Eyal Ein-Habar, Andrea Lieberknecht , Felix Renggli és M. Hideaki Sakai.
A versenyzőknek az alábbi modern versenyművekből kellett egyet szabadon választani Mozart G-dúr vagy D-dúr koncertje mellé:
Elliot Carter: Concerto (2008),
Jonathan Dove: Magic Flute Dances (2000),
Joan Tower: Concerto (1989)
André Jolivet: Concerto (1958).
De a kihirdetett eredmény – a jelek szerint – nem volt teljesen “utórengéstől” mentes. Nicole Esposito (ő a helyszínen hallgatta meg a döntőt; a The University of Iowa fuvolaprofesszora ) Facebook hírfolyamában december 2án egy bejegyzés vonta magára a figyelmemet , nem fordítom le, csak a lényegét írom le (nem tartottam szerencsésnek ide másolni, vagy lefordítani, mindenki keress meg az eredetit):
Úgy gondolom a zsűrinek kötelessége első helyezettet választani, ez a zsűrizés lényege, amely néha nagyon nehéz feladat. Különösen áll ez a genfi versenyre, ahol a színvonal hihetetlenül magas volt. A hibátlan, elkötelezett, inspirált előadás nem elég jó? Mi az elég jó? Megtudják csinálna a zsűritagok azt amit a versenyzők… végig játszani négy igen nehéz fordulót kotta nélkül? A zsűri feladata az, hogy kiválassza a legjobbat, azokból akik fellépnek és nem az, hogy valamilyen nem evilági ideához hasonlítsa őket. Nem a zsűrit akarom kritizálni, de ez az általános véleményem a versenyekről. Örültem volna ha valamelyik jelölt részesült volna az első díj megtiszteltetéséből. Valamennyi versenyzőnek gratulálok hihetetlen teljesítményükért!
A bejegyzésre reagálva Paula Robison írt néhány sort saját tapasztalatáról (kéretik ezt is visszakeresni):
A zsűri tagja voltam a kobei versenyen [1989, Japán] ahol két második díjat akartak kiadni: az egyikük Petri Alanko volt, a másik Emmanuel Pahud. Vettem egy nagy levegőt, felálltam és azt mondtam: két egyenlő első díjat kell kiadnunk! Mindkét versenyző egyformán értékes volt, más-más okokból. A kollégáim egyet értettek, némi gondolkodás után valamennyien beleegyeztek. Ezzel történelmet írtunk Kobe-ban. Kár, hogy Genfben most nem ez történt.
Természetesen a hozzászólás nyomán kialakult vitát és megjegyzéseket is érdemes visszakeresni a Facebook-on.
Még annyit kell megjegyeznem, hogy Petri Alanko-t talán kevéssé ismerik nálunk, de ugyan olyan nagyszerű fuvolás, mint Pahud – erről anno személyesen győződtem meg, akkortájt amikor az említett kobei kettős győzelem megszületett. Míg Pahud felvételeivel tele van az internet, addig minden Alanko felvétel le van tiltva, semmit sem tudok mutatni tőle… és valósznüleg ezért is ismerik jóval kevesebben.
És talán érdemes újra elővenni néhány nappal korábbi bejegyzésemet, ahol felvételeket is bemutattam a három döntőstől. Az eredmény ismeretében, a belinkelt felvételekből kiindulva, érdemes alaposabban is megismerni játékukat.