Beszélgetés Nagy Ákos zeneszerzővel
Az itt következő “nyári interjúnk” már egy kicsit az őszre tekint előre. Nagy Ákossal beszélgetek most készülő, új darabjáról, de el is kalandozunk a szorosan vett tárgyunktól, egy kis kitekintés kínálva az Olvasónak a mai zene vonulataira. Az anyag talán töményebb a szokottnál, de éppen ez a jó benne; javaslom, hogy olvasása közben álljunk meg a belinkelt zenéknél és feltétlenül hallgassuk meg őket mielőtt tovább mennénk. Vannak a szövegben linkek más cikkekre is – ezeket is érdemes elolvasni, akár rögtön, sőt! És nyissuk meg a cikk vége felé a mellékelt kotta példát; az interjú tárgyát képező zene rendhagyó módon az utolsó videó a cikk alján. Tehát többszöri olvasás, csemegézés ajánlott!
Magyar szerző egész sora írt fuvola-brácsa darabot, sőt ez az összeállítás már a 18.század végén is felbukkant. Bevallom, amikor a művet első alkalommal [kb 3 hete] meghallgattam az interneten nem jöttem rá, hogy erre a két hangszerre írtad. Ezután kezdtünk el beszélgetni a kompozícióról és kiderült: fuvola-brácsa duóról van szó.
Nyilván nem egy klasszikus hangzásképet kerestél, de akkor mi értelme hagyományos hangszereket használni? Nem volna kézenfekvőbb eleve elektronikus környezetre írni?
Nagy Ákos: Régóta azt keresem, kutatom, hogy hogyan tudnám az akusztikus hangszerek spektrumait teljesen összeolvasztani az elektronikus hangszerek spektrumaival. Fából vaskarikát szeretnék csinálni, vagyis akusztikus közeget elektronikusan kezelni és fordítva. Par excellence elektronikus szerzőnek vallom magam, hisz akusztikus közegben is elektronikus hangzásokat próbálok létrehozni. Ha veszem az egész ’60-as, ’70-es évek zeneszerzői termését, ha megnézzük, szinte mindenki elektronikus hangzásokat próbál előállítani a partitúráiban, vagy ahhoz közelít. Talán Kurtág az egyedüli kivétel.
Nagy segítségemre van ebben számos spektrális komponsita korábbi munkássága, de ők gyakorlatilag az elektronikus stúdiót ‘költöztetik a zenekari árokba’, kicsit másként, mint előttük Ligeti. Én egészen mást szeretnék csinálni. Más a kiindulási alap is, noha a hangzó végeredmény lehet, hogy távolról hasonló.
A kollázs technikájával kidolgozott Papiers collés című darabom, amely számos fuvolát és klarinétot tartalmaz, amelyek kánonszerűen haladnak előre, elindítója volt annak az elképzelésnek, hogy akusztikus és elektronikus hangzásokat szervesen ötvözzek.
Nagy Ákos – Papiers collés
Amit hallottál, csupán elektroakusztikus, work in progress verziója a Palindrome drone végleges változatának. Most kezdtem neki nemrég a brácsa és a fuvola szólamnak. Mindkettő irrizáló multitimbrális effektusokban tobzódik majd, hisz elsőként így hallottam, így elevenedett meg előttem ‘nagy egészként’ a hangzáskép.
Évek óta kísérletezem egyfajta multitimbrális szerkesztésmóddal, ahol a dallamokat [dallam alatt vektoriális irányokat értek; tonális dallam alatt is ezt értem, maximum a tonális értelmű dallam irányultságában a hallgató megérkezést vagy 'csalódottságot' (értsd feloldatlanság, álzárlat, nápolyi célhangnem, mollbeli VI. fok, alteráció, etc) érez] árnyszólamok kísérik (lásd – a PRAE.HU “Lemondtunk sok élvezetről, amiről mások nem” beszélgetést: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=4516 )
Ezek az árnyékszólamok az ‘okozói’ az unisono-szerű szólamok multitimbrálissá válásának. Multitimbralitás alatt több hangszín egyidejű jelenlétét értem, amelyek oda-vissza egymásba tudnak morfolódni. Ilyenkor, akár a harmonikusokkal vagy inharmonikusokkal bővül/szűkül a spektrum: tehát folyamatos a fluktuáció.
Ez remekmód összepasszintható korábbi multilayeres szerkesztés eljárásaimmal, ahol komplex hangsűrűségeket kaptam a több száz layer következtében, amiket aztán irányítani akartam. Nevezhetjük ezt vektoros multitimbrális szintézisnek is akár, ahol az oszcillátorok vagy akusztikus hangszerek egymás hangszínét frekvencia/fázis-szintézisszerűen morfolják.
Mit jelent a cím? Kompozíciós technika szempontjából van jelentősége?
Nagy Ákos: A cím mögött két szó összekapcsolása rejlik. Míg az első, a palidrom, vagy palindróma az anagramma szójátékoknak olyan fajtája, ahol egy, általában értelmes, szó vagy szókapcsolat visszafelé olvasva is ugyanaz, pl: csáp alakú kalapács; addig a második, a drone angol szó, amely zümmögést, mormogást, zsongást, zenei értelemben hangszőttest, lassan úszó felületeket, masszát jelent.
Míg az első szó zenei formára és a németalföldi hagyományokkal dolgozó kontrapunktikus szerkesztésre, tudniillik rákmenetre, illetve egyidejűleg hangzó téma-rákmenet és egyéb fordításokra, addig a második belső zenei tartalomra, zenei és pszichoakusztikai jelenségekre utal.
A fordítások mikroszinten valósulnak meg, az akusztikus hangszerek ezeket csak látszólag mímelik, a kontrapunktikus szerkesztés az elektronikus anyagban fut le, egy többszörösen összetett rács-szimmetrikus forma szerint.
Tudom, hogy a hangszín sokaknál másodlagos, talán emiatt fitymálják le az elektronikus ketyeréket is.
Azért mindenesetre az fura, hogy egy olyan zenei világot építettünk magunk köré, ahol vajmi keveset bíbelődtünk ezzel a területtel. Mintha csak az lenne a fontos, hogy ‘mit mondok’ és a ‘hogyan mondom’ nem is számítana.
Pedig itt volt az orrunk előtt- ez is a felhangsorból bontható ki. Ugye, milyen banális?
Hogyan készül el egy ilyen felvétel, úgy értem milyen munkafázisok vannak? Sejtésem szerint szorosan összefügg az alkotói folyamattal… vagy tévedek?
Nagy Ákos: Az ötleteket és a konstrukciós elképzeléseket, valamint a notációs képét a zenének néha hónapokig évekig cipelem magammal. Ebben a szakaszban már zajlik a komponálás, tehát az ötletgyűjtéssel parallel.
A darab lejegyzése és a csiszolás már viszonylag gyors, hiszen ekkorra már ismert anyagok sokasága áll rendelkezésemre. Ezeknek általában mind-mind megvan az előre kialakított formaváza, a ‘nagy egészben’ a helye. Persze az ellenkezője is gyakran előáll, amikor is, éppen gátolják a formai lekerekítettséget.
Ahogy gyúrom az anyagot és haladok előre, többnyire sose lineárisan, hanem ide-oda ugrálok, úgy egyre jobban elmélyedek abban, amit ezidáig ismert elemeknek neveztem. Keresem a kompozitórikus relációikat.
Általában egyfajta heterogenitást próbálok, magamnak felállított szabályok szerint, homogenizálni, hogy ne legyen olyan kesze-kusza a matéria.
Wailing of Pendulum című elektronika és marimba művem hangzásképét a neutroncsillagok dallamai hozták létre, amihez akusztikus hangszerek előre rögzített hangmintáit társítottam (sho, klarinétok, trombiták, ütőhangszerek). Számos gyorsan pörgő neutroncsillag, úgynevezett pulzárok, hangokat gyűjtöttem össze. Ebben nagy segítségemre volt a SETI [Search for Extra-Terrestrial Intelligence], ugyanis számos forrást nekik köszönhetek.
Nagy Ákos – Wailing of Pendulum
A Palindrome drone ennél egyszerűbb zene. Bán Máté fuvolista barátom említette, hogy szívesen adna elő elektronikus kompozíciót, hisz még nem dolgozott együtt gépekkel. Kénytelen voltam megszegni korábbi ígéretemet, hogy nem írok jó darabig fuvolára… egy ilyen felkérésnek képtelenség ellenállni.
Mivel részint nyitott formájú műről beszélünk, így a formarészek áthelyezésével létrehozható három verziója is a darabnak: az egyik, amit magad is hallottál, a vegytiszta fixed-tape elektronikus verzió, a másik, amikor fuvola és brácsa is társul az előre rögzített felvételhez s a harmadik, amikor nem kommentálják az elektronikus hangzóanyagot, hanem csupán duóként adják elő a művet.
Az ember, ha megfontolt s körülnéz, akkor azt látja, hogy mind társadalmi, mind gazdasági megfontolások alapján és a teljes repertoár összetöppesztése miatt kénytelen több verzióban létező műveket írni. Nem újdonság persze ez se, hisz a lipcsei kántor is sokszor erre kényszerült.
Lassan gomolygó hangszőttesek helyett, itt valami gyorsabban mozgó és főleg fafúvós és mélyebb vonós hangszerek színeire emlékeztető spektrumokat mostam össze és állítottam kontrasztba egymással. A dungkar (tibeti kagylókürt), a gyaling (tibeti oboa), a kangdung (tibeti lábszárcsont trombita), a dung-chen (tibeti kürt), a fagott (multifóniák) hangjaival, amit vonós sul ponticello tremolo akkordok, illetve 20 énekes hangjából összevágott szintetikus női énekhang és kórusra emlékeztető zümmögés ‘zavarnak meg’. Ezt rideg, kijegecesedett FM jelekkel és szubtraktív, wavetable szintézist megvalósító analóg és digitális szintetizátorok hangjaival dúsítottam.
Különféle spektrális torzításokkal és több pszichoakusztikai jelenséggel is kísérleteztem úgy, mint tritonusz és oktáv paradoxon, glissando-szerű hatások, skálaillúziók, a binaural beats jelenségével. Egyszerre több hangolási rendszer ütközik, kel birokra. Emiatt foltokban hol lebegő, hol kettő, illetve többfelé hajló hangzásélményünk alakul ki.
Az Hommage á Rothko című művemben is hasonló problémákkal foglalkoztam.
Nagy Ákos – Hommage á Rothko
Ezt a pszichoakusztikai hatást, tudniillik a lebegést, szerettem volna kiemelni az úgynevezett ‘comb filtering’-el. Nagyon egyszerűen előűllítható: egy tesztőleges hanghoz hozzákeverjük önmaga, rendkívül rövid idejű, 5-20 milliszekundum, késleltetett jelét (Haas effektus). Ekkor némelyik frekvenciatartomány erősíti (konstruktív interferencia), míg mások éppen ellenkezőleg, kioltják (destruktív interferencia) egymást. Ezt hozzák létre.
Általában 35-40 milliszekundum eltérés kell, ez alatt nem jön létre, két egymást követő hang között, hogy az emberi fül azt valóban két különálló értékként detektálja. Ez az érzékelésükből eredő korlát, remekül felhasználható arra, hogy színesebb, vastagabb hangzás álljon elő. Itt térélményről még nem beszélhetünk, de hangszínezésről feltétlen. Gyakorta élek azzal a trükkel, hogy stereo delay-t használok send-return módon. Felhasználva a binauralis hallásról szóló ismereteinket mindezt úgy, hogy a jobb- és a baloldal egymáshoz képest 10-20-30 milliszekundum eltérés legyen.
Ez a mű is, mint a legtöbb darabom egy lépésnyit mozdul el az emberi teljesítőképesség határa felé; bízva abban, hogy ami ma komplex és nehezen megvalósítható, a különféle tempó, tér és időbeli rétegek összeegyeztethetősége miatt, az pár évtized múltán már játszi könnyedséggel előadható.
Mi, akik hangszeres zenészként tanultunk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a hangszeres zene az elsődleges, és ritkán gondolunk bele abba, hogy zenetörténetileg a vokális korszak sokkal terjedelmesebb, illetve megkísérthetnek olyan gondolatok is, miszerint a gépek alkalmazása egyfajta kényszer a modern zeneszerzők részéről (ti. „nem tudnak már mit kitalálni”). Hogyan látod az elektronikus zene kialakulását és fejlődési irányát? Lehet, hogy a mi korunkban már egy ideje lebegtetett ember és gép együttműködése megvalósulhat a zenében?
Nagy Ákos: A 20. században éles határvonalat a magnetofon zenei eszközként való használata, az elektronikus hangszerek, stúdiók és mindezek által az elektronikus zene jelentett. Mikroszkópszerűen lehetett a hangot vizsgálni és laboratóriumi körülményekhez hasonlóan gerjeszteni, előállítani. Szintetizálni, ráadásul úgy, hogy a hangot alkotó elemi részecskék, a paraméterek, szabadon állíthatóak egyesével; létrehozva addig nem ismert hangzásokat, dinamikai arányokat, sebességeket és egy sor más specifikumot.
Az ’50-es évek zeneszerzői paradigmaváltásával közel azonos időben jelentek meg a gomba módra szaporodó elektronikus stúdiók, amelyek hajdanában a rádiók égisze alatt működtek. A stúdiók egészen a késő hetvenes évekig tucatszám ontották magukból azt a műfajt, amit elektroakusztikus vagy elektronikus zenének hívunk. A kezdeti heves ellenkezés dacára e szeszélyes hóbort mára műfaji rangot vívott ki magának. Az azonban, hogy a lelkesedés és a kereslet visszaesett iránta, nem a művek színvonala, inkább a bárki lehet zenész, a barkácsolj otthon, találd ki magad jelszavak miatt alakult így.
A MIDI-rendszer, egységesítése okán kivívta az őt megillető rangot, összekapcsolván pirítóst készítő masinát kávéfőzővel és modulokból felépülő szintetizátorokkal, mint egy Verne Gyula regényben. Észre sem vettük, hogy e rendszer a világhálóval közösen kapcsolt össze eddig egymástól eltérő területeket, melyeket nemcsak a tér, de az idő is felszabdalt.
A fenti eredmények dacára a mai napig nem elfogadott a nagyközönség részéről az elektromos hangjelzésekkel, elektromos hangkeltéssel és különféle szűrő és moduláló rendszerekkel operáló zene. A zene vajon független anyagától, amivel megszólaltatják? A zene vajon nem lehet szép, amikor valami olyan hangkeltő eszközzel, hangszerrel szólaltatják meg, ami tegnap még bútor volt, vagy mindennapi használatra kitalált tárgy?
Az emberek meglepődnek, amikor azt mondom, hogy már száz és száz évekkel ezelőtt is kísérletezett számtalan tudós, feltaláló, művész gépekkel, gépzenével (lásd például az Arca Musurgica-t: http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=4734 vagy Archimbold grafikus csembaló-t: http://prae.hu/prae/articles.php?aid=5274)
Ha kérdik, mi a 20. századi zene legnagyobb vívmánya? Kapásból rávágom: az elektronikus zene, hisz általa képesek vagyunk homunculust teremteni. Hisz általa szinte bármit képesek vagyunk mikroszkóp alatt, tervszerűen organizálni. Ez a gondolkodás természetes hogy visszahat a(z), jobb szó híján, akusztikus hangszerekre írt és azokkal előadott zenékre.
Karlheinz Stockhausen – Mantra
Gondoljunk csak Ligeti-re, aki a hosszas stúdióórákat és a számára nem kielégítő hangzásokat megelégelve felhagyott az elektronikus zenével, holott Magyarországot többek között ezért is hagyta el; persze érdeklődése továbbra is megmaradt. Olyannyira, hogy az elsők között üdvözli a számítógépes zeneszerzést. Az FM (frekvencia moduláció) atyja, John Chowing, az ő kérésére készíti el a Yamaha DX-7 szabadon hangolható verzióját.
Azt se feledjük, hogy a spektrális stílus művelői is a stúdiókból nőttek ki, hogy zeneszerzési technikájuk egyik alapja egy hangmikroszkópikus eljárás, az úgynevezett Fast Fourier Transformation, ami apró ‘alkatrészeire cincál’ egy-egy zenei hangot, amit ők aztán egy hatalmas ‘palettára visznek fel’, amivel óriási zenekari freskókat festenek.
Tristan Murail – Le Partage des Eaux
Gondoljunk Karlheinz Stockhausen-re, aki haláláig abban hitt, hogy lehetséges egy egyszerű szinusz hullámformából bármilyen bonyolult hangzást felépíteni. Érdeklődése és tevékenysége középpontjában egyfajta misztikus és szakrális szeánsz állt (aminek a fókuszpontja ő maga volt mindig), amihez folyamatosan használt, mind az alkotáskor, mind az előadáskor gépeket. Az elsők között hasznosítja a moduláló és/vagy transzformáló eszközök nyújtotta lehetőségeket akusztikus hangszerekkel előadott hangversenyen.
A sor, a felsorolás nem teljes, hisz ugyanúgy kitérhetnénk a Beatles-re, Jimi Hendrix-re, Frank Zappa-ra, a Pink Floyd-ra, vagy ezernyi más zenére, zenekarra.
A precíz felvétel nemcsak zeneszerzői technikákat eredményezett, például szalagmanipuláció, mintavételezés, hanem az előadóművészi gondolkodást, a hallgatói szokásokat is gyökeresen megváltoztatta.
Zenei hozzáállásunk és általa egyre inkább érzékelésünk is, nem negatív értelemben, de technikaivá vált. Nyilván az antihéroszok, patetikus érzések és a romantika ellenes magatartás is efelé vitte a zenei interpretációt. Végül a futuristáknak lett igazuk, hangsúlyozva technikai evolúciónkat.
Persze ezek akár kérdések is lehetnek. Sikerült homunculust csinálnunk? Az öntudatra ébredt? Nem tudok napirendre térni afölött, hogy ezernyi muzsikus nem tekinti az elektronikus zenét zenének. Fura, vicces és teljesen érthetetlen, de még azok se, akik elektromos gitáron játszanak, vagy erősítőkön és hangfalakon keresztül szólalnak meg.
A reprodukálhatósága az elektronikus zenének mindig is nagy mumus volt. Talán emiatt még nem áll készen a homunculus, még nem ébredt öntudatra. Nem hiszem azonban, hogy ha jól notálható lenne, akkor megoldódna a probléma, tudniillik a reprodukciós probléma. Mert, ami jól notálható ott megoldódik a reprodukció? Szerintem nem. Ha így lenne, vagyis, ha ez megoldaná a problémát nem kellett volna egy ” értelmező kasztot” létrehozni a reprodukálásra. Jan Assmann A kulturális emlékezet című könyvében hosszasan fejtegeti, hogy az írástudók portékáit magyarázni kell. A mi esetünkben ezt elő kell tudni adni.
Homunculusnak hittük a digitális eszközöket, de a digitális zeneszerszámok binárisan kódolt adatokkal dolgoznak, amelyek megszüntetik a hagyományos narratívát s többnyire dobozba zárva, absztrahálva, kivonatként tartalmazzák csupán a reális időben kibomló, fejlődő, testen keresztül is átélhető tapasztalást. Virtuális bankok Pandóra szelencéjeként működő átkok. Építésükből és leginkább felhasználásukból fakadóan istenszerűek, ugyanis nem hibáznak.
A leibnitzi álom szinte tökéletes megtestesítői, ahol a tévedés már nem fér el, hisz 0 és 1 között szűkös a hely. Szubhumángépek a régi világ kihalásra ítélt melegen búgó, kattogó, zúgó, kerregő analóg szörnyetegei mellett. A cső, a tranzisztor még feleselt, ellenszegült. A nyákon trónoló microchip kegyetlen precizitással csak végrehajt.
John Cage tévedett: a muzsikusok nem hagyták el analóg hangszereiket a digitális pontosság, a megbízhatóság kedvéért.
Mivel a technológiák jelentős része a fejlettebb országok számára olcsóbbá, vagyis elérhetőbbé vált, így a magas és populáris művészet – e kategóriák létezésében sose hittem, itt azonban használom ezt a két szerencsétlen fogalmat, az egyszerűség kedvéért – közötti mezsgyék fokozatos eltűnésével, felszámolásával elindult a modern felől a posztmodern felé tartó hibridizációs folyamat, amely előtérbe helyez a re-kontextualizálás és az újrafelhasználhatóság fogalmait. Ezek felhajtóerővel bírnak a kulturális pluralizmust illetően.
A digitális adattárolás könnyedsége és olcsósága okán lényegesen több és nagyrészt értéktelen adatokat archiválunk, tárolunk. Többnyire silány fogyasztási cikké válik a legtöbb PC, laptop, Mac és adathordozó is. Ma már ott tartunk, hogy egy-egy zenét, filmet, képet, regényt pillanatok alatt ingyenesen elérhetünk. Ami egyrészt nagyon jó, hisz a felvilágosodást szolgálja, másrészt olyan felfokozott állapotot is teremtett, ahol a tudás és a tapasztalat helyét az információ, a percekig aktuális és érvényes hírek és a gyorsjelentések töltik be.
A virtuális Moloch bezabálta és feneketlen gyomrában fölemésztette érdeklődésünket. A közönyt és az apátiát egyedül a zajos és hangos dolgok tudják csak rövid időre megtörni. Ebből a hang(osság) háborúból a mai zene (magas és szórakoztató egyaránt) jócskán kiveszi részét. A technikailag még éppen lehetséges, így válik elvárható, sőt teljesítendő esztétikai minimummá.
A kultúrához való viszonyunk ezek miatt is teljesen megváltozott. Könyvtárainkat, melyek csupán véges befogadóhellyel bírnak, lecseréltük a Google mindenre kiterjedő keresőmotorjára és a Wikipedia, gyakran hibás szószedeteire.
Ijesztő, ha egy olyan világot építünk, ahol a gondolatok, a műtárgyak nem vesznek el, hanem mind megőrződnek. Ez az újfajta kollektív emlékezet és közös virtuális tapasztalat valójában egymásmellé sorol mindent, amelyből mi képtelenek vagyunk kiválasztani a nekünk tetszőt. Semmi se kurrens már.
Ez a mindent megőrző, múzeáló, archiváló megközelítés saját korunktól való félelmünkből, saját korunkat tagadó elutasításból fakad. Perverz az, amikor a régi szebb, mint a mai, az új. Perverz, azért, mert a totális tagadásban, a teljes elutasításban leli örömét. A jelenkor önreflexióját kizárólag a múltbéli adatok tükrében vizsgáljuk, bálványozva azt, ami már elmúlt, hisz az egyszer igaz volt már.
Nincs keserűséggel teli öröm érzés az elveszett dolgok iránt, hisz minden megőrződik.
Nem valami olcsó didaktikus védőbeszéd ez. Nem is egy nosztalgikus fülledt sóhajtozás. Egész egyszerűen arról beszélek, hogy gyorsabb sebesség és nagyobb tárolókapacitás reményében feláldoztuk a workflow-t. Nevezzenek régimódinak, ódivatúnak, de a bíbelődés, a szöszmötölés, a szüttyögés számomra a munka elengedhetetlen velejárója. Fontos hangsúlyoznom, nem valami ellen beszélek, csupán hangsúlyosan valami mellett.
Bolond lennék, ha nem használnám a MIDI, PC és/vagy Mac, a digitális rögzítés, etc. adta lehetőségeket.
Nem gondolom, hogy kijelentéseim vitán felülállnak, mint ahogy azt sem, hogy álláspontom kiegyensúlyozott és mértéktartó. Az azonban elgondolkodtató, hogy a legtöbb gyártó [vélhetőleg a puszta hóbort és a piaci diktátumokat is kizárhatjuk] miért analóg modellezéssel foglalkozik, kísérletezik!? Csak hagyománytisztelet? A szokásos “ezt így szoktuk” mottó?
Ez vezetné kezük?
Doug Curtis fejlesztése a SEM és az SSM chip is ott rejtőzik a Circuits/Dave Smith Instruments, az Oberheim, a Moog, a Buchla, a Kawai, a Korg, a Doepfer, a Roland, az E-MU, etc. illetve a legújabb cégek, Tiptop Audio, Intellijel Designs Inc., Modcan, Machbeth etc. szintetizátoraiban és moduljaiban. Látható tehát, hogy erős az igény a klónozásra és igen kevés cég pl. a The Harvestman Digital Audio Electronics, élén Sebastian Jaeger, vallja azt, hogy a digitális ketyerék nem lehetnek az elektronikus zene szitokszavai.
Érthetetlen az a mentalitás, hogy fogjuk az öreg vasakat és lemodellezzük és olcsón piacra dobjuk őket VSTi-ként. A virtuális hangszer ugyanis egész egyszerűen nem úgy fog szólni, mint fizikai társa. Hiába a jó marketing szöveg, hogy az eredeti tervrajzok és mérnöki gárda alapján…
PALINDROME DRONE kottarészlet: 
Hogyan néz majd ki a Palindrome drone előadás élőben? Amikor a zenészek próbálnak tulajdonképpen mire kell figyelniük?
Nagy Ákos: Nincs metrum, nincs tack jel. Egész egyszerűen azt kell elérjék játékukkal, hogy hol belesimuljanak az elektronikus freskóba, hol előbújjanak a háttérből és előtérré váljanak. Ez az elektronikával kísért verzióra igaz. Mint beszéltük, lesz egy duó verziója is, ahol a fuvolához kizárólag a brácsa társul, itt ugyanannak a koncepciónak kell megvalósulnia, csupán ‘freskó’ nélkül.
A legnehezebb ezt a feladatot megvalósítania a muzsikusnak, tudniillik egy géppel concerto grosso-szerű játékot végig vinni. Egész egyszerűen nem szokták partnernek tekinteni a gépet és emiatt szét is esik a produkció. Nekem szerencsém volt eddig, mert ez elkerült, de általában sajnos ez a jellemző. Az ilyen jellegű művekben a timecode ad igazodási pontot, mankót, segítséget és nem a ráhagyás, kivárás, igazodás, amivel kettő vagy több ember közösen együtt muzsikál.
Mikor és hol lesz a bemutató?
Nagy Ákos: Ez Patatchich Judit és Bán Máté dolga. A művet nekik írom, ők tanulják be és adják elő, így ettől függ, hogy mikor kerül bemutatásra. Valószínűleg az őszi idényben fog elhangozni Budapesten.
Nagy Ákos – Palindrome drone
Köszönöm a beszélgetést, és további jó alkotást kívánok!