(6-9)
Ma folytatjuk a félreértések számbavételét (az első 5 rész itt található).
Az intenzív zenei elképzelés meghozza a technikai megoldást is
Ez szemlélet már kivezet a fuvolások világából és úgy érzékelem talán a zongoristáktól ered. Ez elgondolás azt mondja, hogy a zene az első és ha az ezzel kapcsolatos elképzelés kerek egész, intenzív akkor a technikai megoldása, megvalósítása is megszületik mintegy magától. Azt kell mondjam ez végül is igaz – de nem azon a szinten ahol ezt tanítják. Egy nagyon nagy művésznél, zseninél talán működik, és úgy tűnik mintha egy olyan korszakból maradt volna ránk, amikor még nem volt miről beszélni a hangszerjáték fizikai, fiziológiai aspektusát illetően. Természetesen kell az intenzív belső kép a megvalósításhoz (“ha hallod belül meg is történik”), de emögött ott kell legyen a technikai ismeretanyag, a “hogyan” – hogy legalább utólag apercipiálni lehessen mi az ami megvalósult fizikai szinten, mi az amitől több, jobb, szebb előadást, technikai megoldást kaptunk. Tehát önmagában az elképzelés nem elég, ismeretanyag is kell – zenéből nem lesz technika, de technikából még lehet zene.
Aki izgul a színpadon az alkalmatlan
Ez egy széles körben elterjedt nézet, amit az előadóművészet története sem támaszt alá. Valójában stresszkezelésről van, vagyis kb. ezt mondjuk: aki jó stresszkezelő adottsággal rendelkezik (magasabb a stressz-ingerküszöbe) az zenésznek való. Igaz, hogy a modern kor zenészére óriási nyomás nehezedik, a tanulmányok során kb. 15-30 éves kor között extrém helyzetek során kell átesni, amelyek döntőek lehetnek a művészi pálya alakulása szempontjából. De maga a modern életforma is maximálisan át van itatva stresszel, amelyből olyan kulcsszavak segítségével verekedhetünk ki, mint az priorizálás, vagy az időmenedzsment. Csak ez a két példa és a belőlük következő cselekvés, készség, már stresszcsökkentő lehet. Végső soron akár zenész valaki, akár nem stresszkezeléssel biztos, hogy foglalkozni kell. Ide is kívánkozik egy régebbi történet, amelyben ez egyik zongorakísérőnktől megtudtuk, hogy – tudniillik - ez a pálya (hangszeres zenész) annak való, aki exihibicionista (sic!).
A jó zenész sok zeneelméletet tanul
Itt és most ezalatt az éveken át tanulunk szolfézst, összhangzattant, kötelező zongorát és sok más tárgyat értem. Ebben a magyar zeneoktatás merőben különbözik a világ más tájaitól. Nem azt mondom, hogy ezekre nincs szükség, de egészen biztos, hogy ennyi éven át kell ezeket tanulni? Nem lenne jobb helyette gyakorolni, vagy mentális technikákat tanulni? Ebben a tekintetben a hazai zeneoktatás már évtizedek óta végzetes csapdában van, mert egyszerűen képtelen lazítani az elméleten. Hogy csak egy példát mondjak az elmúlt évtizedekben a nálam tanuló zeneiskolai fuvolások 99%-a azért hagyta abba a fuvolát, mert sok volt a szolfézsóra. (Rámutatnék, hogy nem a szolfézs tárgy feleslegességét akarom bizonygatni, tudom a közösségi médiából, hogy ez atombomba-téma…). Egyet tudok biztosan: visszatekintve ezerszer fontosabb lett volna az éveken át tartó szolfész-összhang , zong.köt kombó helyett gyakorolni, olvasni, Kovács módszert, vagy Alexander Technique-t tanulni – és gyakorolni. Az elméleti tárgyakat sokkal korlátozottabb ideig, intenzíven kellene tanítani, vagy például a zongorakötelezőt összevonni a continuo játékkal (összehangzattan), mert erre viszont egész biztosan szükség lesz, és mindekettő lényegében zongorajáték.
Tanítás = verbalitás
Végül elérkeztünk egy általános, szemléletbeli kérdéshez, ami nagyon jellemző a hazai hangszeres tanításra. Ez pedig az, hogy beszélünk a zenéről. A tanítvány játszik valamit, – mondjuk négy ütemet – és ezt követően a tanár hosszas fejtegetésbe kezd, ami érinti a tanítvány játékának aspektusait, de elvezet zenetörténeti, sőt általános filozófiai, művészettörténeti gondolatokhoz is. Tehát a tanár kb. 5 perces monológot mond az adott zenei szakaszról, amelyet azután újra és újra eljátszat. Ilyen módon három négy sor megtárgyalása akár 60 percig is eltarthat, és ami háttérbe szorul a demonstráció. Nem azt mondom, hogy ez rossz, mert nyilván nagyon fontos, hogy a tanárban mit mozgatott meg a tanítvány játéka, és egésze nyilvánvalóan a képzés bizonyos szintjén van helye. De biztos, hogy mindent el kell mondani? Mert tudni kell rangsorolni is, mi az az egy dolog (maximum 2 ) ami fontos, amit a tanárnak észre kell venni? Ez tulajdonképpen a hallgatás művészete, mert a jó tanár minden lát, hall, de nem zúdít mindent egyszerre a tanítványra. Talán meglepő lehet amit mondok, de Sir James Galway tanítása volt az, ami leginkább ebbe az irányba esett, mondott egy-két dolgot és az nagyon találó volt, az előadás, a megoldás jobb lett tőle.
Mi lehet mindebből a tanulság? A célom semmiképp sem az volt, hogy a honi fuvolametodikán köszörüljem a nyelvem. De érdekes végig gondolni azt, hogyha egy fuvolakultúra elszigetelődik (történelmi okok miatt) képtelen lesz reflexiós felületet találni önmagán belül. Olyan ez mintha a saját árnyékunkban keresnénk menedéket a nap melege elöl – lehetetlen. A fuvolaművészetben mindig a nemzetközi reláció az ami számít, hogyan tud új, külső tudást integrálni, átvenni és hogyan tudja magát, hagyományait képviselni, megújítani, megmutatni azt amit ő munkált ki és máshol is hasznos lehet. Az egyik provincializmus, a másik nemzetközi tudásbázis, mindkettőnek megvan az értelme. Az egyik lehetséges lépés e folyamatok megértése felé akár A magyar fuvolázás elmúlt kétszáz éve és európai beágyazódása című könyvünk megismerése is lehet.
