Számtalan alkalommal kerülnek elém fizetett hírdetések, amelyek olyan hangszeres tanulást reklámoznak, amelyben nincs tanár. A folyamatot, – egész pontosan a tanár személyét – valamilyen online-virtuális rendszer helyettesíti. Soha egyiket sem próbáltam ki, és nyilván vannak közöttük jobbak és kevéssé jók is, de mára olyan sok van belőlük, hogy nehéz feladat lenne rangsorolni őket. Úgy tűnik, elsősorban két hangszer, a gitár és a zongora jeleskedik ebben a tekintetben. Illetve ott vannak még a különféle zeneelméleti jártasságot gyakoroltató tesztek.
Először is érdemes leszögezni: a hangszeres, vagy éppen (bármilyen) zeneelméleti tanulás az évszázadok folyamán személyes találkozás keretében történt. Ha egy fiatal a például 17. században tehetségesnek mutatkozott a mester – pl. helyi orgonista – megengedte neki, hogy fújtathatta az orgonát, amíg a mester improvizált, vagy ellenpontot játszott egy cantus firmus-ra – és megfigyelhette a dolgok mikéntjét. Ha valóban tehetséges volt a mester még elméleti kifejtést és feladatokat adhatott neki, mondjuk lemásolhatott néhány művet. Később a mester ajánlólevelet írt neki és tanulhatott más városban, másoktól. Ha a mesternek véletlenül volt egy csúnya, vagy szép lánya, feleségül lehetett venni és így hősünknek idővel biztos állása lett. (Pernye András az Előadóművészet és zenei köznyelv című munkájában meglehetősen szellemesen írja le a fenti folyamatot…).
De így kell-e mindennek lennie a 21. században? Lassan minden instantá válik körülöttünk, minden elérhető, de semmi sem ellenőrizhető, és a fősodor – a szolgáltatás és a virtualizálás – mindent visz. Hangszeres és zeneelméleti tekintetben a tudás letéteményese évszázadokon át a tanár, illetve mester volt. Ma ennek éppen az ellenkezője figyelhető meg – a tudás letéteményese a virtuális tér, az internet, stb… – és ez olyan mértéket ért el már most is, hogy végeredményben kontraproduktívvá, öncélúvá vált.
A kérdés tehát: valóban virtualizáható-e a hangszeres tanulás? A válaszom az, hogy egész biztosan, hogy nem. De rögtön hozzá kell tenni: ha relativizáljuk a hangszeres játék értékeit, esztétikáját, akkor igen! Hogy ennek milyen esztétikai következményei lesznek azt nem nehéz elképzelni, nyilvánvalóan instant-művészetet kapunk… De van ésszerű út is, mert vannak olyan tanulási mozzanatok, hangszeren és zeneelméletben is, amelyeket “ki lehet szervezni” virtuálisba. Tanárként mindenki ismeri azt a helyzetet, amikor például már hetvenhetedszerre kell elmondani, hogy az első, felső pótvonal felett milyen hang van…? Vagy hogyan fogjuk a Giszt? Na, az ilyen és ehhez hasonló mozzanatokat lehet áttenni virtuális rendszerekre, tesztekkel gyakoroltatva. Tehát a tanári munka mechanikus, lélekölő pillanatait lehet jelentősen csökkenteni – vagyis több energia marad más dolgokra. Ahogy egy kolléga mondta nem is olyan régen: “úgy érzem magam mintha papagáj lennék és nem tanár”. Vagyis, ha a tanári oldalnak rendeljük alá a virtualizációt, akkor lehet értelmes használat, de ha az öncélú, instant virtualizációt állítjuk a középpontba – és ez van most – akkor egy teljesen más irányba fog a művészet elmenni, és maga a “művészt” szó lesz újraértelmezve, azaz virtualizálva. Tehát nem hiszem, hogy a hangszeres tanulás egészéből a tanár személye valaha is teljes kiiktatható lesz, mert a mesterséges intelligencia nem fogja tudni eldönteni, hogy mikor szép és hajlékony egy fuvolahang, vagy épp hegedű hang. Vagy mégis? Egy esetben lehetséges ez: ha az esztétikát relativizáljuk – akkor bármi megtörténhet. Ebben az esetben a mindenkori AI képeségeihez lesz igazítva a művészet esztétikája. Erre vannak már jelek, és jól tesszük ha ezeket a mozzanatokat minél gyorsabban kigyomláljuk – saját érdekünkben.
Nyilván lesz egy réteg, aki a zenetanulást nem tekinti privilégiumnak és nem akar 3 évet tanulni zongorán ahhoz, hogy eljátszhassa a Happy Birthday-t. Vagy el akarja játszani Yimura-tól a River Flows in You-t, de easy verzióban és nem akar ezzel éveket bíbelődni. Ő megy majd az instant-virtuális térbe, de tanári szempontból ez nem is baj, sőt logikus is, felhasználói oldalról tehát igaza van. Ugyan úgy rendeli meg a “tudást”, mintha gyorsételt rendelne futártól…
Az sem kizárt, hogy két esztétika él majd egymás mellett (sőt lehet már most is így van). Egyrészt lesz a “könnyen-gyorsan tanuljunk meg gitározni egy hét alatt”-típusú előfizetéses megközelítés, másrészt ott lesz a személyes, mélyebb tanulás lehetősége azoknak, akik ezt komolyabban gondolják, illetve megengedhetik maguknak. Érdemes tehát nyitott szemmel járni a következő években, hogy ne a tanár húzza rövidebbet.
