Ami a 13. Grand Solot-illeti már nagyon vártam, ugyanis ez az a mű amit nálunk mindenki ismer Kovács Lóránt jóvoltából, aki beletette a művet a Romantikus Virtuózok 2. kötetébe a 300 év fuvolamuzsikája sorozatban. A megjelenés éve 1989, de ehhez képest eléggé ritkán hallható ez a Tulou mű, pedig nagyon szép feladat.
Napjainkban (2021) – ahogy arról korábban írtam – Anna Pustlauk továbbra is szorgalmasan játsza fel a Conservatoire vizsgadarabjait és most ért a tizenharmadikhoz – erre utaltam a poszt kezdetén. A művésznőt egyre csak csodálom, mert elképzelni is nehéz hogyan tud alkalmazkodni egy-egy műben az adott fuvolához és billengyűszámhoz, amely nyilván meglehetősen spacifikussá teszi egy-egy technikai állás kivitelezését.
Következzen tehát az op. 96-os Grand Solo (cca.1840), a zongoránál most is Toby Sermeus játszik, a hangszer egy 1854 Pleyel zongora, a fuvola Claire Genewein gyűjteményéből került a fuvolaművésznő kezébe.
J.-L. Tulou: 13e Grand Solo op. 96
Egy másik Jean-Louise Tulou (1786-1865) Grand Solo-t is választottam, egy eléggé különleges darabot, az Esz-dúr hangnemű kilencediket, amely az op. 91-es.
A művésznő így ír erről a különleges koncertről:
Tulou 1843-ben komponálta a 9.Grand Solo-t a Conservatoire szokásos versenyére. A darab ez egyik leghosszabb vizsgamű és abban is különleges, hogy bés hangnemben íródott – mindössze öt ilyen van a húsz között. Ez már önmagában nehézséget okoz a D-dúr jellegű, egyszerű rendszerű hangszereken, de Tulou még egy Cisz-dúr passzázst is beiktatott a műben, amely így komoly fejtőrést okozhatott a három pályázónak. Gustave Lemou, François-Émile Lascoretz és Gustave Bruyant hiába gyakoroltak szorgalmasan, egyikőjüknek sem sikerült első díjat szerezni. A tizennégyéves Lemou második díjat kapott, (Anna Pustlauk az ő fuvoláján játsza a 10. Grand Solo-t ), Lascoretz pedig “megfelelt”. Ő tanulmányai végeztével visszatért szülővárosába, Troyes-be és fontos szerepet töltött be a város zenei életében. Bruyant nem kapott díjat és a vizsgát követően hangszert váltott, áttért oboára. Tulou tehát – úgy tűnik – eléggé próbára tette a tanítványokat az Esz-dúr hangnemmel… A fuvolaművésznő sok fuvolát kipróbált míg talált egy megfelelőt erre a műre, amely nem más, mint lyon-i Jean-Baptiste Tabard ötbillentyűs hangszere (cca. 1840), amely vélhetően katonazenekari fuvolának készült és ezért jobban illeszkedik a bés hangnemhez. A zongorista személye itt sem változik, a Pleyel zongora ezúttal 1843-as.
Tulou 9e Grand Solo op. 91
Azthiszem Anna Pustlauk még nem rögzítette a kedvencemet, amely – ha jól emlékszem – nem más, mint a 11. Grand Solo. Legalább még egyszer hallunk tehát az előadókról, amikor ez a felvétel is elkészül.