Hatvan éves koráig volt az Operaház szólófuvolása, harmincegy éve tanít a Zeneakadémián, ahol vezette a fúvós tanszak dolgait házon belül és országos szinten egyaránt. Részt vett tantervek készítésében, kottákat adott ki, zsűrizett. Szólista volt, zenekari muzsikus és tanár. Az idén hetven éves Prőhle Henrik fuvolaművésszel Fülep Márk, volt tanítványa beszélgetett.
 |
Prőhle Henrik |
– Hogyan lettél fuvolás?
– Véletlenül alakult minden. Mérnök akartam lenni, aki hidakat, vasutat, utat tervez. Mai napig esztétikai élmény számomra egy pályaudvar, egy autópálya kereszteződés vagy a gyönyörű hidak. Édesanyám, aki a bécsi zeneakadémiára járt, nagyon fontosnak tartotta, hogy a gyerekei zenét tanuljanak. Nekem is kellett zenét tanulni, már csak azért is, hogy ha elvisznek katonának, akkor nekem ne puskával kelljen harcolnom, hanem esetleg valamilyen hangszerrel. Elvitt a Semmelweis utcába, az akkori konzervatóriumba Jeney Zoltán tanár úrhoz, aki megnézte a fogaimat és megállapította, hogy lehetek fuvolás. Azt mondta, felvételiig vegyenek nekem egy fuvolát. Így is történt, édesanyám 200 Ft-ért vett egy régi Ziegler Meyer fuvolát, de azt felvételiig nem sikerült megszólaltatnom. A felvételin mutatták meg, hogy kell megfújni. Akkor még kezdőket is, így engem is fölvettek a konziba. Így kezdődött az én fuvolás pályám, de akkor én még egyáltalán nem akartam fuvolás lenni. A József Attila Gimnáziumban tanultam, amikor jött egy bizottság az iskolába, akik behívatták édesapámat. Közölték vele, hogy – mivel oroszból jó voltam – az a megtiszteltetés éri a családot, hogy a Szovjetunióban tanulhatok tovább. Első szavam az volt, hogy zenét tanulok, amit nem akarok abbahagyni. Próbáltak ugyan meggyőzni, hogy a Szovjetunióban a legmagasabb zenei oktatásban lenne részem, de én hallani sem akartam arról, hogy akkori tanáromtól, Jeney Zoltántól elszakítsanak. Az apám állásába kerülhetett volna, ha ő nemet mond. Osztályfőnököm meg volt győződve arról, hogy zenei pályára kell mennem, jelentkezésemet el sem küldte a Műegyetemre. Jeney tanár úr nyugtatta szüleimet, hogy a zenei pályán is meg fogok élni. Így kerültem én később a Zeneakadémiára.
– Akkor, az ’50-es évek első felében is lehetett félni attól, hogy meg lehet-e élni a zenélésből?
– Szüleim részéről az aggodalom abszolút jogos volt, de ha azt nézzük, hogy a kultúra nagyon támogatott és preferált ágazata volt az akkori rendszernek, akkor mégsem érdemes kételkedni. Abban az időben rengeteg hivatásos együttes volt: például a szakszervezeteknek volt függetlenített szimfonikus zenekara, az Államvédelmi Hatóságnak, a Rendőrségnek, a legkülönbözőbb szakszervezeteknek volt félhivatásos zenekara. Én középiskolásként a Vasas Központi Művészegyüttesbe jártam. Emlékezzünk csak vissza, akkor volt az aranycsapat! A sport szintén a kultúrának egyfajta megnyilvánulása volt. Micsoda jelentősége volt például a londoni 6:3-nak…! Az esztrád zenekarok adták a hangversenyeket, a szabadtéri színpadokon az ország legjobb balerinái táncoltak, és énekesei énekeltek, amikor csak lehetett. És azok meg voltak fizetve. Az én kezdő fizetésem a MÁV Szimfonikusoknál több volt, mint egy kezdő orvosnak vagy egy kezdő tanárnak.
– Kik azok a tanárok, akiknek a legtöbbet köszönheted?
– Első tanárom Jeney Zoltán. Ő mindenek felett a zenét tanította. Rajtam próbálta ki fuvolaiskoláját, amit akkor írt, s ami ma már tananyag. Jeney tanár urat felkérték ugyanis, mint ahogy az összes többi később megjelent új hangszeres iskolák szerzőjét, hogy egy új, magyar hangszeriskolát írjon. Így aztán a tanár úr óráról-órára hozta a kis kottapapírokat, amit nekünk be kellett másolnunk egy kottafüzetbe ott az órán, a zongorán hasalva, és meg kellett tanulni ezeket a gyakorlatokat. Így állt össze a Jeney fuvolaiskola. A Zeneakadémián Hartai Ferenc tanár úrtól elsősorban a technika könnyedségét tanultam. Hihetetlen virtuozitása elragadó volt! Hálás vagyok a sorsnak, hogy mindkettejük mellett is játszhattam zenekarban. De a legtöbbet egyértelműen Aurèle Nicolet fuvolaművésznek köszönhetek. Amikor Kovács Lóránt fuvolaművész kollégám el tudta intézni, hogy Nicolet Budapestre jöjjön mesterkurzust tartani, számomra életem legnagyobb iskolája volt. A fuvolázásomat teljesen új alapokra fektettem. Eszerint tanítottam és bizonyosan ennek köszönhetem, hogy hatvan éves koromig az Opera első fuvolása lehettem.
– 1956 minden ember számára változást okozott, életek, sorsok változtak meg. Hogyan értek akkor az események, hiszen akkor húsz évesen éppen a Zeneakadémiát kezdted?
– Első éves zeneakadémista voltam, és október 23-án, mint minden kedden délután kettő órakor, marxizmus óra volt a Kisteremben. Valaki fölállt a színpadra, és mindnyájunkat hívott tüntetni. Elindultunk a Bem szoborhoz. Valami hihetetlen érzés fogott el. Az ember magát egy kicsit a márciusi ifjak lelkületébe képzelte, mert a sok szörnyűség után hirtelen friss levegőt lehetett szívni.
– Tíz év zenekari játék után kezdtél el tanítani, miközben szólista pályád is szépen alakult…
– Nekem három hivatásom volt: a zenekari zenész, a szólista és a tanár. Én ezt a hármat nem tudom szétválasztani. A zenekari zenész számára létfontosságú, hogy gyakoroljon, különben nem marad más, csak a rutin. Ha valaki zenekarban szólamvezető, már kaphat feladatokat, de nem minden nap. A rendszeres gyakoroláshoz pedig feladatok kellenek. Nekem óriási szerencsém volt, hogy mindig kaptam annyi felkérést, hogy gyakorolnom kellett. A szólózás visszahatott a zenekari munkámra. A szólista pályám az 1965-ös Budapesti Nemzetközi Fuvolaversennyel kezdődött, amikor Pernye András felfigyelt rám, és egy nagyon elismerő cikkben emlékezett meg játékomról. Almásy László zongoraművész által kerültem be az Országos Filharmónia vérkeringésébe. Volt alkalmam zenekarokkal versenyműveket játszani. Petrovics Emil fuvolaversenyét több alkalommal játszottam, aminek előadásai ma is emlékezetesek számomra Kórodi András vezényletével és a Budapesti Filharmóniai Társasággal. Ugyanilyen szép emlékek fűznek Mura Péterhez és a Miskolci Szimfonikusokhoz. Hálás vagyok a Magyar Rádiónak is, mert sűrűn szerepeltetett. Több olyan művet vettünk fel, amely ma minden fuvolás repertoárjában megtalálható: Poulenc, Casella, Taktakisvili, Martin, Bartók–Arma, stb. Körülbelül húsz magyar művet mutattam be, többek között Fekete-Győr István, Kalmár László nekem írott műveit. Végül a tanítás tudatossá tette mindazt, amit odáig csináltam, mert ami addig ösztönös volt, azt meg kellett fogalmazni, egy zenei, egy technikai megoldást szavakba kellett tudni önteni. S ami a legfontosabb, hogy nagyon sok fiatalnál éreztem, hogy barátjukként is elfogadtak.
– Sokat kamaráztál, több fúvósötös tagja voltál és alapító tagja a Budapesti Bach Triónak…
– Igen, valóban sokat kamaráztam is. Horváth Anikó csembalóművésszel és Kiss Domonkos Judit gordonkaművésszel játszottam a Budapesti Bach Trióban. Sok szép közös koncertünk volt itthon és más országokban 1978-tól kezdődően körülbelül tizenöt éven át.
– Különböző grémiumoknak is tagja voltál. Kezdetben az Országos Zenepedagógiai Szakosztály fafúvós tagozat vezetője voltál, tagja voltál a Zeneművészek Szakszervezete elnökségének és az Operaház Igazgatóságának is. Hogyan alakult mindez?
– Mindig úgy éreztem, hogy egy közösség része vagyok. Ezzel kapcsolatban van egy nagyon szép emlékem. Egyszer a fiam fogalmazta meg tulajdonképpen a saját filozófiámat, amikor még az általános iskola első osztályába járt. Egyik nap az iskola után azzal a hírrel tért haza: „– Apa, képzeld csináltunk egy csapatot az osztályban!” „– Ne mondd – mondom –, csapatot? És ki a főnök? Ki a parancsnok?” „– A Gubis.”. „– És miért nem te vagy a parancsnok?” Erre azt válaszolta: „- A Gubis jó parancsnok, és egy jó csapatba teljesen mindegy, hogy ki a parancsnok.” Ezt nagyon komolyan gondoltam, és ha segítségemet kérték, mindig szívesen vállaltam bármit. Az Országos Zenepedagógiai Szakosztály feladata a zenepedagógusok továbbképzése volt: összejöveteleket kellett szervezni, tanterveket kellett írni. Sikerült nagyon jó programokat szervezni mind a négy fafúvós hangszernek. A fuvolásoknak is megszülettek először Kovács Lóránt tanár úr ötletére a szentendrei továbbképzések, aztán a debreceni országos fuvolás találkozók. Később azt ajánlottam, hogy minden hangszer hozzon létre önálló egyesületet. Tehát mint a fafúvós szakosztály vezetője kerülhettem én akkor különféle elnökségbe. Jó volt ezekben részt venni, mert vallom, hogy ha az ember részt tud venni valamiben, ahol egy jó szót tud mondani valaminek vagy valakinek az érdekében, akkor már nem élt hiába.
– 1963-tól 1996-ig, hatvan éves korodig voltál az Operaház Zenekarában. Egyik nyilatkozatodban azt mondtad, hogy soha sem érezted, hogy ellendrukkerek között játszanál, sőt nagyon jó kollégákat tudhatsz magad mellett.
– Ezt az embernek sok esetben tudatosan kell építenie. Mindig jöttek fiatalok (akiknek a diplomakoncertjén még ott ültem a zsűriben), akik elfogadtak barátjuknak, kollegájuknak még akkor is, ha tanár úrnak szólítottak. Tanár úrnak szólítottak és tegeztek. Mert ők attól kezdve kollegák voltak. Olyanok, akik barátjuknak is tekintettek. Ez nagy öröm a számomra.
– Az operánál a közönség figyelmét egyszerre rendkívül sok minden leköti: a zene, a látvány, szólisták, kórus, balettkar stb. Mennyire érezhető, hogy figyelnek a zenekaron belüli muzsikusok teljesítményeire?
– Ez nagyon érdekes kérdés. Szerintem a zenekar pszichológiáját tanítani kellene a karmesterképzőben. Ezzel kapcsolatban nincsen túl sok jó tapasztalatom. Sajnos általában a zenekari művészek egymásnak játszanak és a karmesternek. Természetesen a nézőtéren mindig ülnek vájt fülűek. Talán én is részese vagyok annak, hogy kialakult a magyar zenekarokban egyfajta jelzésrendszer, amellyel a kollégák egymás teljesítményét elismerik. Ez nem több, mint egy apró kézmozdulat. Mindenkinek jól esik egy azonnali visszajelzés, egy dicséret. Vegyük például Donizetti operáját, a híres őrülési jelenetet a Lammermoori Luciában. Renata Scotto vezette be azt a szokást, hogy felállította a zenekarban ülő fuvolást. Talán Kobayashi Ken-Ichiro volt az első karmester, aki felállított egy szép szólóért egy muzsikust. Nincsen az emlékeim között olyan, hogy ezt Ferencsik János vagy Kórodi András megtette volna. Ilyen a magyar zenekaroknál korábban nem volt szokás. Ezért az az érzésem, hogy ma már a közönség is számon tartja, hogy kik játszanak a zenekarban.
– Véleményed szerint mennyit változott az Operaház repertoárja, mialatt ott voltál?
– Rengeteget. Voltak évek, amelyeket szokás átkosnak mondani, amikor az Opera nem volt egy szegény ház: világhírű szólistákat hívott, évente több premiert rendezett. Lukács Miklós idejében majd minden évben volt egy magyar bemutató. Ma hol vagyunk ettől? Játszottam Petrovics Emil, Szokolay Sándor operáit. Ha ma bemutatnak egy új darabot, nyomban elfelejtik. Azt bérletekben el kell adni az embereknek… Legfeljebb annak a kockázatával, hogy nem megy el, de megvan rá a lehetősége.
– Kik azok a művészek, akikkel volt alkalmad együtt dolgozni, s akik kiváltképp emlékezetesek maradtak a számodra?
–Sok nevet sorolhatnék. Ferencsik János, Kórodi András, Lamberto Gardelli, Gianandrea Gavazzeni, Giuseppe Patanè karmesterektől rengeteget tanultam. De még egyszer szeretnék mondani valakit, akit ma kevésbé emlegetnek: Lukács Miklóst, aki nagyon sok szempontból példaképe lehet sokaknak. Rendkívül értékes időszak volt ez. Lukács Miklós mindig meg tudott maradni embernek. Felejthetetlen művészbarátaim, akiket nagyon szerettem: Pongrácz Péter, Kovács Béla, Meizl Ferenc, Hock Bertalan, és még jópáran.
– Harminckilenc éve tanítasz. Ebből harmincegy éve vagy a Zeneakadémián, s mint nyugalmazott egyetemi tanár mai napig oktatsz. Hogyan emlékezel vissza növendékeidre?
– Mindegyik kedves a számomra. Nem az a fontos, hogy ki hány versenyt nyert, ki hova jutott, melyik zenekarban játszik, hanem hogy mind tisztességes ember és lelkiismeretes művész lett. Nagyon sokan tanítanak közülük, és mind kiváló tanár. Nem tudok olyat, akit ne a legmagasabb elismeréssel említhetnék. Megható volt, amikor növendékeim meglepetés születésnapi koncerttel ajándékoztak meg: az a légkör azt éreztette velem, hogy talán volt értelme az életemnek. Amikor az egyik, mai napig nagyon ragaszkodó volt tanítványom a diplomakoncertje után azt mondta nekem, hogy „Tanár úr, én rengeteget köszönhetek Önnek, de mindenekelőtt emberileg!”, nagyon jól esett. Ugyanakkor azért az a kérdés is megmaradt bennem, hogy lehet, hogy emberileg többet, mint szakmailag…?
– Mennyire fontos a hangszer minősége?
– Az én korosztályomnak szinte szerencse dolga volt, hogy kinek milyen a hangszere. Én úgy érzem, hogy a legjobb hangszernél is sokkal fontosabb az, hogy ki játszik rajta.
– Milyennek látod a zenei nevelés jövőjét Magyarországon, Bartók és Kodály hazájában?
– Feleségem zeneiskolában tanít. A hírek, amiket hallok, sajnos semmi jóval nem kecsegtetnek. Légüres térbe rohan a magyar kultúra. Hiába áll rendelkezésünkre az internet világa, hiába mondhatjuk el, hogy a televízión vagy a rádión mennyi csatornát lehet fogni. Rajta lehet minden, rajta is van minden. De azt tudjuk-e befolyásolni, hogy melyik gombot nyomja meg a gyerek? Félek, hogy ha kihal a művészeti tantárgyak oktatása az iskolákból, 20-25 év múlva nem lesz, aki bejöjjön egy hangversenyre.
– Most, hogy vállalásaid szépen sorjában leadod, egyre több szabadidőd lesz. Mivel töltöd legszívesebben majd mindennapjaid?
– Amíg van még egy vagy két ember, aki úgy érzi, hogy érdemes engem meghallgatni mint tanárt, addig boldog vagyok. A Jóisten olyan jó volt hozzám, hogy két csodálatos gyerekkel ajándékozott meg. Nagyszerű feleségemmel együtt tudtuk őket úgy felnevelni, hogy a hat kis unoka, akikkel ők ajándékoztak meg minket, adnak nekünk annyi feladatot, hogy egy pillanatig sem fogjuk azt érezni, hogy fölöslegessé váltunk. És hogyha a szakma kicsit el is múlik, a feladatok mindig fognak örömet okozni.
Névjegy
Prőhle Henrik fuvolaművész (1936) Pozsonyban született. Zenei tanulmányait Jeney Zoltánnál kezdte, majd a Zeneakadémián Hartai Ferenc növendéke volt. Huszonegy évesen felvételt nyert a MÁV Szimfonikus Zenekarba mint első fuvolás. 1961-ben diplomázott, és ebben az évben került kapcsolatba a Magyar Állami Operaházzal, ahol 1996-ig első fuvolás volt. Ezzel párhuzamosan szólófuvolása a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának is. 1967-től a győri Zeneművészeti Szakközépiskola tanára, 1971-től a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézete Győri Tagozatának adjunktusa, majd főiskolai docense. 1975-től tanít a Zeneakadémián, ahol fúvós tanszékvezető és egyetemi tanár volt. Több bizottság tagja, számos verseny zsűritagja, elnöke volt. Kb. húsz magyar művet mutatott be. Szólistaként számos koncertet adott itthon és külföldön, játékát rádió- és lemezfelvételek őrzik. Hosszú évekig a Budapesti Bach Trió tagjaként koncertezett. Az EMB Kottakiadónál megjelent átiratai és közreadásai által nagyban hozzájárult a fuvolairodalom repertoárjának kiszélesítéséhez. Rádióműsorok, különböző neves embereket megszólaltató, életműveket bemutató reprezentatív könyvek vendége volt, legutóbb a Kossuth Rádió „Egy csepp emberség” sorozatában szerepelt. 1986-ban Bartók–Pásztory-díjat kapott, 1992-ben az Operaház Komor Vilmos-emlékplakettjével, 1996-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjével tüntették ki, 2001-ben Doppler-díjat, 2006-ban a Magyar Felsőoktatásért emlékplakettet kapta.
Hobbi: barkácsolás
Kedvenc opera: Don Giovanni, Don Carlos
Kedvenc zeneszerző: Bach
Kedvenc könyv: most éppen Brigitte Hamann Winifred Wagnerről írott könyve