2007 – Bóly
Legato 8 – 2011 április > Portré – Fekete Gyula
„AZ EMBER ÍRJA MEG, AMIBEN HISZ…”
Fekete Gyula, a Zeneakadémia Zeneszerzés tanszékének docense az az ember, akivel már az első találkozáskor is gyakorlatilag bármiről lehet beszélgetni. Szóba került a diploma megszerzése után az Egyesült Államokban eltöltött időszak, az itthoni közös színházi munkák Gothár Péterrel és ennek kapcsán a Zeneakadémián tervezett alkalmazott zeneszerzés szak, Lisztről írt operája, az Excelsior!, amit beszélgetésünkkor még próbáltak az Operaházban, de azóta már a premiert is megtartották, és még ezerféle gondolat komponálásról, előadóművészetröl, perspektívákról. Ez tehát az az eset, amikor azért fáj az újságíró szíve, mert –kizárólag terjedelmi okokból – nem írhatja meg az egész, egy órás beszélgetést.
-Ön is Kalocsáról származik, mint az elmúlt időszakban, a Legato-ban szereplő Lakatos György fagottművész, vagy Nemes László Norbert, a kecskeméti Kodály Intézet vezetője. Mi lehet az oka annak, hogy ez a város ennyi jó zenészt „termel”?
-Eszembe jutott még két név, Szigetvári Andrea, aki elektronikus zenét tanít a Zeneakadémián, és Dargay Marcell zeneszerző, de Kákonyi Árpád is a környékről való. Sokunknak volt egy nagyon jó énektanárnője Kalocsán, Klári néni, aki egyébként Lakatos Gyuri édesanyja, úgyhogy biztosan ő az egyik „ok”.
-A szülei ének-zenei általános iskolába íratták és zongorázni is taníttatták. Hogyan lett ebből zeneszerzés? Ült a zongoránál és egyszer csak elkezdett komponálni?
-Nem, ez úgy kezdődött, hogy amikor már zongora szakra jártam a győri Konziba, Draskóczy László egyszer a folyosón megkérdezte, nincs-e kedvem a zeneszerzés szakhoz is. Megdöbbentem, hogy ilyen egyáltalán létezik, addig azt hittem, a zeneszerző egyszerűen születik, mint Mozart. Megnyugtatott, hogy ne izguljak, ez inkább egy emelt szintű zeneelmélet oktatás, és akkor mondtam, hogy persze, miért ne.
-Tehát mindez egy folyosói beszélgetésnek köszönhető?
-Tulajdonképpen igen. És tényleg, összhangzattant tanultunk, kicsit komolyabban, mint a többi hangszeres, aztán jött, hogy írjak egy kis menüettet, vagy improvizáljak valamit. Nagyon gyenge dolgok születtek akkor, de talán, az évek során, azért lett belőle valami.
-Kell a visszajelzés, hogy jó az, amit komponál?
-Persze, vannak barátok, kollégák, akiknek adok a véleményére, de azt hiszem, ezeket csak egy pontig szabad komolyan venni. Ha ugyanis mindig, minden véleményre odafigyelnék, akkor soha egyetlen hangot sem tudnék leírni. Vagy ha igen, az lenne bennem, hogy mit szólna ehhez X vagy Y, és az borzasztó volna. Az ember írja meg, amiben hisz, és vállalja, hogy ez ilyen, a hibáival együtt.
-Az alkotásnál nem „csak úgy jön az ihlet”. Meglepő, amikor művészek naplójában azt olvassuk, hogy szigorú időbeosztás szerint írtak, komponáltak. Ön követ valamilyen munkarendet?
-Nekem Richard Strauss a legjobb példám, aki minden reggel leült és délig fel sem állt a partitúra mellől, ha jött az ihlet, ha nem.
-Leült dolgozni….
-Azt kell mondjam, hogy ez tényleg egy munka, amiből aztán szerencsés esetben lesz valami. De bizony vannak szakmai dolgok, amiket egyszerűen meg kell tanulni, például azt, hogy hogyan is épül fel egy darab. Úgyhogy néha azt szoktam mondani, hogy tulajdonképpen „Szakmunkásképző intézet” vagyunk…. . És nincs olyan, hogy állandóan jön az ihlet, néha leülök, és tényleg elmennek úgy órák, hogy nem történik semmi, de ez is része a „csinálásnak”. Aztán egyszercsak beindul.
-Ön a komponálás mellett az énekléssel is komolyan foglalkozott.
-A zeneszerzés mellett karvezetés szakra is felvettek annak idején a Zeneakadémiára, és ott kötelező volt énekelni tanulni. Aztán egyszer Dobra János hívott a Tomkins Énekegyüttesbe, hogy kellene basszus. Megtetszett, és Pauk Annánál, később pedig Kaposy Margitnál hangképzést is tanultam néhány évig.
-Aztán ez abbamaradt, ezek szerint nem annyira erős az előadói vénája. Jobb a nézőtéren ülni, és nézni, ahogy mások előadják a darabját?
-Dehogy jó, minden alkalommal belehalok, amikor ott szól a darabom! Ez alkat kérdése, van, aki imádja ezt, én viszont a premierekre általában nem is emlékszem, mert olyankor nem vagyok teljesen magamnál. A próbákat jobban szeretem, az valahogy része az alkotói folyamatnak, de ott ülni előadáson, szerencsétlenül, kiszolgáltatva….Abba tényleg mindig belehalok. Azért nem lettem előadó sem, – se zongorista, se énekes –, mert borzasztóan izgulok. Nem vagyok színpadi alkat, az biztos.
-Akkor most megint lesz alkalma kicsit belehalni egy premierbe, hiszen a Tavaszi Fesztivál keretében március közepén mutatják be az Operaházban az Excelsior! című operáját. (a beszélgetés február végén készült, azóta Fekete Gyula elnyerte az igen rangos Bartók-Pásztory-díjat – a szerk.)
-Zimányi Zsófia három évvel ezelőtt vetette fel azt az ötletet, hogy mi lenne, ha opera készülne Lisztről a bicentenárium alkalmára. Felkerestem Papp Andrást, a librettistát, akivel korábban már dolgoztunk együtt színházban, és megírtuk a darabot. Liszt alakját ketté bontottuk, van egy énekes Liszt, Fekete Attila, a prózai énjét pedig Fodor Tamás játssza.
-Különleges helyzet, amikor egy zeneszerző operát ír egy másik zeneszerzőről. Ilyenkor törvényszerű, hogy a darabban Liszt-dallamokat is felidéz?
-Én is ezt kérdeztem magamtól először. Arra jutottam, hogy ha nem emelek be semmit Liszttől, akkor miért szól róla az opera, tehát ezt elvetettem. Hosszú beidézésekre nem gondoltam, ez nyilvánvaló, de vannak harmóniamenetek, dallamfoszlányok, annak, aki ismeri Liszt életművét, biztosan lesznek a zenében felismerhető mozzanatok. Egyébként Wagner is szereplője az operának, tőle is idézek a darabban egy-egy motívumot.
-Az előadást Gothár Péter rendezte, akivel már többször dolgozott együtt, filmben is, de leginkább színházban. Ennek mi a menete, vagyis hogyan készül a zene egy színdarabhoz?
-Gothár úgy szeret dolgozni, hogy alkotótársakat keres maga mellé. Azt kéri, hogy jöjjek be próbára,– akár az elsőre –, és figyeljek. És amikor ott tartunk, tegyem le neki a zenét. Tehát ő nem beszél velem külön, azt akarja, hogy az előadás beszéljen, abból kapjak valami feeling-et. Várja, hogy nekem ez mit mond, mi szólal meg bennem, amikor látom, hogy mi történik a színpadon.
-Akkor nagyon fontos, hogy ön pontosan értse-érezze Gothár gondolatvilágát.
-Igen, és nem feltétlenül a személyiségére kell ráérezzek, hanem főleg arra, ami a színpadon általa megvalósul. Abban bízik, hogy én erre rezonálok, és hogy jó csatornába kerülünk. Ez többnyire így is van, de előfordult már, hogy vittem a zenét, ő pedig azt mondta, hogy keressek mást, kezdjük újra. Általában több zenét adok neki kazettán, és Péter azok közül válogat.
-Ezt a fajta munkát nevezik alkalmazott zeneszerzésnek, és ezt hamarosan önök is fogják tanítani a Zeneakadémián.
-A Színművészeti Egyetemen tanítottam korábban óraadóként a filmeseknek zene tárgyat. Sokszor ültem végig vizsgarendezéseket, és bizony azt tapasztaltam, hogy rossz zenéket tesznek be a hallgatók a filmjeikbe, és általában is rossz a magyar filmek zenei világa. A színházban is hasonló a helyzet, de mitől is lenne jó? Zenét írni filmekhez és színdarabokhoz egy külön szakma. Ez adta az ötletet, hogy tanítsuk meg erre a fiatal zeneszerzőket, szoktassuk be őket a színházba, a filmekhez, ismerjék meg ezt a területet. Külföldön ez úgy működik, hogy alkotócsapatok jönnek létre, fiatal filmrendezők társulnak egy-egy fiatal zeneszerzővel, és akkor egy életen át „viszik egymást”. Jó volna, ha ez nálunk is beindulna. Ez lenne tehát az új szak, zeneszerzőket képeznénk azzal a specifikummal, hogy a mozi és a színház számára is tudjanak majd zenét írni.
-Tud mondani egy olyan filmet, amelyben nagyon eltalálták a zenét?
-Például a Vágy és vezeklés. A zenét a filmhez komponálták, és nagyon szervesen illeszkedik, még a film zajvilága is beépül a zenébe. Komoly munka, nem az történt, hogy írtak egy számot, ami a főcím alá éppen jó, de egyébként semmi köze a filmhez, csak egy sláger. Itt a zenét szervesen belekomponálták a filmbe.
-Mivel tudja majd bíztatni a leendő növendékeit? Hiszen alkalmazott zeneszerzésből nem nagyon fognak tudni itthon megélni…
-Nem, de sehol a világon nem tudnak csak ebből megélni. Emellett általában tanítanak, a szerencsés országokban pedig állami ösztöndíjak segítik a fiatalokat, hogy megéljenek a felkérésekből, megbízásokból. Itt Magyarországon a színház az, ami inkább fel tudja szívni a zeneszerzőket, és valamennyire eltartja őket. Úgy próbálom meg majd segíteni a növendékeimet, hogy beviszem őket a színház világába, akkor talán egymásra talál néhány alkotó, és kialakulhatnak új, fiatal csapatok.
Bokor Gabriella
