Ha igazán pontos akarok lenni akkor azt kellene, hogy “Beszélgetés Baráth Bálinttal, mint zeneszerzővel” – ugyanis én őt, mint zongoristát ismertem eddig, egészen a múltkori, Nádor termi koncertig, ahol is két műve került bemutatásra. Egyébként ő az egyik kollégám, sőt tavaly még egymás melletti termekben tanítottunk – jellemző módon akkor még nem sejtettem, hogy zeneszerző is. Soha sem lehet tudni kifélék a szomszédok…
A koncerten elhangzott egyik mű, az „Itako no arioso” (a vak sámánasszony ariosoja), egy szóló fuvolára írt kompozíció. Nagyon érdekelne, hogy mi késztet arra egy zongoristát – Téged – hogy egyszólamban gondolkodva írjon.
Baráth Bálint: Késztetésemnek egy szakmai és egy személyes oka van. Szakmailag, tapasztalatom szerint, rendkívül fontos, hogy egy zongorista képes legyen egyetlen szólam ívét, felépítését, esetenként skála-használatát figyelembe venni, megérteni és érzékeltetni. Ha végeznénk egy erre irányuló kutatást, valószínűleg nagy százalékarányt találnánk, ami arra mutatna, hogy a legtöbb zongorista játékmódja kizárólag vertikális, pedig a zongorán a hangszínek többségét éppen a horizontális „történések” kiemelésével lehet elérni. Ezen felül, az úgynevezett folyamatérzékeltetést (amire a zongorairodalomban nagy szükség van, főleg a romantika korától kezdve) ma már el sem tudnám képzelni csupán akkordokból állónak; a szólamok összekapcsolása tudja „megmenteni” a nemegyszer fél órát is átívelő darabokat.
A pedál használatában is fontos figyelni az akkordok között megbúvó belső szólamokra, hiszen nélkülük a zongora rászolgálhatna a csúnyán hangzó „buta hangszer” gúnynevére. Egyetlen hangszer sem buta; legfeljebb az a személy, aki rajta játszik. Ez a zongorára különösen igaz.
A személyes motivációm a szakmaiból ered; győri tanulmányaim előtt is, de főleg azok alatt mesterem, Choi Insu irányításával, terelődött a figyelmem a „csupasz” dallamokra, a rejtett kincsre, ahogy akkoriban gondoltam (ez nem sokat változott). Szinte új világot fedeztem fel az egyszólamú gondolkodásban és rájöttem, hogy ez sokkal nehezebb, mint az akkordikus párja. Kézenfekvő volt, hogy a saját gondolataimat is megpróbáljam kifejezni, beültetni egy szólamba, ami nemcsak jelentős kihívást, de szinte mámori örömet okozott.
Itako no arioso – Détári Anna – fuvola by Balint Barath
Szólódarab tekintetében a szerzők vagy nem ismerik kellően a modern fuvolatechnikát és elvetik a sulykot, vagy éppen ellenkezőleg: nem mernek igazán merészen írni. Volt esetleg segítséged a darab írasakor, aki kalauzolt a fuvola mai technikai lehetőségeit illetően?
Baráth Bálint: Az egyik legjobb barátomat, aki történetesen fuvolás, Győrben ismertem meg. Sokat játszottunk együtt, sokat elmélkedtünk a fuvoláról és, lévén, hogy ő is járt Ittzés Gergőhöz, a fuvola modern és kiterjesztett alkalmazásával itt és vele találkoztam először. Ezidőtájt a multifóniákról beszéltünk a legtöbbet; sokat mutatott és igyekezett elmagyarázni a megvalósításokhoz szükséges technikai ismereteket és követelményeket. Ezzel párhuzamosan megismerkedtünk Matuz István gondolataival és elképesztő fuvolatechnikájával, ő, és az ő munkássága is nagy hatással volt/van rám. Számos fuvolás barátom van, akivel terveztük a közös munkát, de sajnos nem sikerült megvalósítanunk. Az utóbbi időkben Matuz Gergő van nagy segítségemre, melyért örök hálám fogja üldözni, ugyanis ő nemcsak segítőkész, hanem teljes ura a hangszerének, így gyakorlatilag nincs olyan ötlet, amit ne tudna megvalósítani (már csak fizikai korlátokat ismer 
).
A hangversenyen a másik műved a Változó világ című kompozíció volt, egy “hagyományos” fuvola-zongora darab. Sok mai szerző idegenkedik ettől az “avitt” párosítástól, és nagyon ritkán hallani olyan kortárs darabot ami erre az összeállításra készült. Elmondanád milyen körülmények hatására írtad a darabot? Egyáltalán honnan jött az ötlet, hogy fuvolára írjál?
Baráth Bálint: A változó világ című kompozíció Yamane Masae felkérésére íródott, akivel Párizsban ismerkedtem meg. Őt mélyen megrázta a 2011–es cunami és annak következményei és barátaival, ismerőseivel tető alá hoztak egy jótékonysági koncertet, aminek a bevételeit felajánlották a katasztrófa áldozatainak. Ő kérte ezt a felállást, és mivel nekem mindig is szimpatikus volt, sok darabot ismertem/játszottam ebben a felállásban, örömmel fogadtam el. Véleményem szerint ez a kombináció még egyáltalán nem kimerített és megannyi lehetőséget rejt, egy szerző feltétlenül megbírkozhat vele, csalódni nem fog. Manapság sokan terjesztik ki az egyéniség mindenhatónak hitt erejét a darabválasztásra is, amivel végeredményben nincs baj, de a régi, „avítt” formációk ugyanúgy kifejezhetnek sajátos hangzást, elképzelést. Minden egyes alkalommal a kombinációs lehetőségekre kell gondolni. Az európai műzenében használt hangszereinken újfajta hangzásokat kicsalni amúgy is nehéz (hál’ Istennek, ez alól a fuvola kivétel) kicsalni, mivel a fejlődésük legalább száz éve megállt és egy helyben toporog. Individuálisat, melyre szembeszökően áhítozik az öreg kontinensen mindenki, talán már csak a kombinációk egyéni variálásával lehet elérni. Ebbe a választásba a régi formák nagyvonalúan, a formációk viszont annál intenzívebben férnek bele.
A zenének sok paramétere van, és gondolatom szerint az előadók irányába felbukkanó érzelmek is befolyásolhatják jótékonyan ezen paraméterek megválasztását, illetve felhasználását. A fuvolásokkal ápolt jó kapcsolatom nagyban hozzájárult ahhoz, hogy alkotásokat tudjak felmutatni a hangszeren. A másik lényeges dolog az előbb említett hangzásbőség. Kevés olyan hangszer van, melynek a hangszíntára annyit gazdagodott volna, mint a fuvoláé az elmúlt 40 évben. Ez feltétlenül kiemelendő, mert nemcsak erős lökést ad a képzeltnek, hanem újfajta „rezgésekkel” megtoldva segíti az egyéni kombinációt megtalálni. Ha valaki ma ezt keresi, javaslom, a fuvolához forduljon.
Az volt az érzésem nem csak két hangszer, hanem két zenei világ találkozik a darabban – főleg az elején. A fuvoladallam keleties mivoltára gondolok, amely zongora harmóniákkal társult. Hogyan épül fel a darab formailag?
Baráth Bálint: Meglátásod tökéletesen helytálló, majdhogynem megadja a darab formai vázát. A Kelet és a Nyugat harmóniáinak, skáláinak tudatos szembeállítása maga a forma; ez lényeges kifejező elem a formarészek megkülönböztetésében. Tulajdonképpen egy széthúzott A-B-A-variáns formáról van szó, amit a legjobban egy kör alakja szemlétet. A bevezető, az „A” egy három-négy motívumból, valamint szintén kevés, négy-öt akkordból (és azok variációjából) álló formarész, mely Japán kezdeti, ősi, energiaéhségtől mentes világát kívánja kifejezni. Itt igazán csak a fuvolával tudtam kifejezni a más hangolásból, és más fújás módokból adódó, eltérő gondolkodásmódot, a zongora a japán zene skáláit szigorúan betartva igyekszik „kivenni a részét” eme misztikus kor lefestésében. A formarész utolsó harmadában indul meg egy fejlődés, egy változás. Egy mozgó, már – már erőszakos téma és a kísérete jelzi az élet minőségének módosulását; fizikailag jó (kényelmesebb) irányba, szellemileg rossz (hanyatló) irányba. Az itt következő fuvolaszóló az átvezetés a „B” részbe, egyben „harmóniai” változás is; a konvertibilitásra hajlamos európai harmóniai világ, annak minden elemével (fejlődés, építkezés, lebontás) együtt hatékonyabban ki tudja fejezni az „előrehaladást”. Folyamatos gyorsulás után a „B” rész berobban. Itt természetesen megjelennek az első részben hallható motívumok és egy új, a pusztítást kifejező téma is. Ez a formarész igyekszik megjeleníteni magát a cunamit, aminek nem feltétlenül az ember tevékenysége az oka, de terjeszkedése miatt szükséges elszenvedője. A harmóniák fokozatosan egyszerűsödnek, majd a végén egy marad, elérkezve a zongora szólójához, mely először hevességével, majd hirtelen megnyugvásával fokozatosan „visszaállítja” az eredeti rendet, és bevezeti az „A-variáns” formarészt, mely új kombinációkkal, újszerű hangzásokkal igazolja bizonyos események, történések megváltoztathatatlanságát. Itt már megtalálhatóak a katasztrófa nyomai, melyek néha szembeötlően, néha csak utalva jelennek meg, de állandóságukat fenntartják.
Ebben a darabban tehát a Kelet és Nyugat harmóniai és dallami gondolkodása szándékolt különböztető elem; annak ellenére, hogy hiszem, rengeteget tanulhatunk egymástól és egy közös bolygón létrejött, de elkülönült fejlődésünk meghozhatja a várva – várt szellemi döntést (ti. gyatra és erkölcsileg lehanyatlott gondolkodásunk és cselekedeteink elvetését), ami nélkül a saját bitófánkat fogjuk felállítani. A darabban tehát különbséget ad a két világ, de pusztán formai szempontból; a harmadik formarész hivatott képviselni az állandósult, egyetértésen és megismerésen alapuló közös munka és jövő ábrándképét. Az ember maga nagyszerű dolgokat képes véghez vinni, de ha mindig csak és lelkében mélyen magára gondol, egyedül marad (ahogy a darab végén a fuvola a zongorát elhagyva tartja befejező hangját). Ezt feltétlenül el kell kerülnünk; e nélkül nem hiszem, hogy bármilyen módon is képes az ember beteljesíteni a teremtés csodáját.
Baráth Bálint a Soundcloud-on: 
Nem ritka, hogy zongoristák komponálnak, de had kérdezzem meg egyáltalán miért éreztél erre késztetést, hogy a zenét ne csak játszd, hanem írjál is? Hol és kiknél tanultál zeneszerzést?
A zeneszerzés felé való vonzalmam valójában a konzervatórium végén bontakozott ki (mutatta meg magát). Majd a győri évek alatt sokat beszéltem Olsvay Endrével és Alszászy Gáborral a zeneszerzés mibenlétéről, technikáiról, esetleges megoldásairól.
Előtte és utána magam jártam ezt az utat. Valójában nekem a zeneszerzés egyfajta magánügy. Képtelen lennék tanítani akárhol is, a megfogalmazásakor mindig bajban vagyok. Hadd térjek ki itt egy különbségre a művészeti ágak között. Egy képzőművész, egy iparművész úgy megy egyetemre, hogy a saját munkáit, elképzelésiét kell bemutatnia és továbbfejlesztenie. Egy zeneművészeti egyetemen az ott tanuló diákok különböző iskolákról tanulnak, egymástól eltérő előadási módozatokról, de kevésszámú muzsikus tekinti magát alkotó művésznek, csupán egy “megvalósítónak”, egy szükséges kelléknek, amire a gondolatok megszólaltatásához kell. Ezzel én nem értek egyet. Szerintem mindenkiben megvan a zenei alkotó szellem, éppen csak meglehetősen nehéz a “bugyraiban” elmerülni.
Manapság megtehetjük újra azt, hogy az előadók bátrabban és merészebben beleszóljanak a zenei folyamatba, noha kétségtelen, hogy ez a gyakorlat egyfajta “univerzális erkölcshöz” tartozik. Elengedhetetlen feltétele a belsőbe való betekintés, és az őszinteség. Arra igyekszem gondolni, hogy az előadás és az alkotás édestestvérek, és a belőlük fakadó kimeríthetetlen energia mindenki javára válhat(na). Nem érdemes olyan nagy határvonalat húzni a “zeneszerző” és a “zenétjátszó” között.
Köszönöm a beszélgetést és további jó alkotást kívánok!