Voice (1971)
Itinerant (1989)
Air (1995)
Ma egy régóta (túl régóta…) várakozó posztom kerül publikálásra, amelyben Toru Takemitsu szólófuvolaműveit veszzük sorra, összesen hármat – ahogy tettem ezt korábban Hosokawa esetében is. Hadd idézzek ebből a korábbi posztból: Egy tájékozott, zeneértő barátom egyszer azt mondta két japán zeneszerző van, akiről érdemes tudni – Takemitsu, a “sztár”, és Hosokawa – a “zseni”. Nos ma az előbbi szerző, “a sztár” kerül sorra, és már csak azért is érdemes e két mestert együtt emlegetni hiszen Hosokawa egyértelműen vállalta a Takemitsu felől érkező hatást. Egyben ezzel lezárul egy nagyobb, keleti irányba tett kör is, amely Toshio Hosokawa bemutatásával kezdődött ősszel, folytatódott Nagy Ákos keleti ízeket hordozó Ame No Nori Fue című darabjáról készült beszélgetéssel, és most, ezzel az anyaggal ér véget – de még e cikkben felbukkanó zeneszerzőkkel kapcsoltban tervezek egy-egy rövidebb posztot nyáron…
Hosokawa-val ellentétben Takemitsu életműve sajnos lezárt, ezért igyekszem a szólódarabokon kívül egy kicsit bővebb kitekintést adni a szerző fuvolás vonatkozásairól. Ahogy korábban írtam Hosokawa-val kapcsolatban is, ez a poszt a minimumbevitelt sem fedezi Takemitsu-ból…
Tōru Takemitsu (1930–1996) életrajzát sokfelé, sokféle nyelven elolvashatja az, aki kicsit utána néz, tehát ezzel nem is nagyon fárasztanám az Olvasót. Csak néhány főbb állomást vázolnék fel. A szerző 1930ben született és gyermekkorában családjával rövid ideig a japánok álltal megszállt kínai területen, Mandzsuriában élt. Édesapjának engedélye volt, hogy otthonában jazz-zenét hallgathasson, illetve ő maga szenvedélyes shakuhachi játékos volt – ezek a zenei hatások alapvetően hatással voltak Takemitsu-ra. Az iskolás évekre tért vissza a család a japán szigetre, ahol Takemitsu-nak hamarosan meg kellett szakítania tanulmányait, mert besorozták katonának 14 évesen. A keserű szolgálat ideje alatt érte az első hatás a nyugati zenéből, amelyet egyébként tilos volt hallgatni Japánban – azonban néhány társával titokban francia chanson-okat hallgattak gramafonon.
A háború után megbetegedett és sok időt töltött kórházban, ahol még további hatások érték a nyugati zenekultúrából. Ezek a benyomások mély hatással voltak zeneszerzői tevékenységének alakulására. Takemitsu később úgy írta le ezt, hogy a háborús élmények miatt távolodott el a japán tradicionális zenétől, amelynek hallatán keserű érzések fogták el. Tizenhat éves volt, amikor első darabjait írta, amelyek számára ez emberi létezés oka és definíciói voltak – ahogy ő utalt erre.
“Maga a zene vonzott. (…) A háború után nem maradt már csak a zene. A zenét választva tudtam meghatározni identitásomat”.
Noha Takemitsu (a lenti képen jobbról az ötödik, mögötte vastagkeretes szemüvegben Kazuo Fukushima, mellette jobbra, az első sorban Joji Yuasa, mindhárman fuvolaérdekeltségű zeneszerzők) vett néhány magánórát lényegében autodidakta volt. Neki és egész generációjának meghatározó elindítója a Jikken Kōbō (“Kísérleti Műhely”) volt, amelynek különféle területekről verbuválódott művészek voltak a tagjai, akik szembe helyezkedtek a művészet japán tradíciójával, és célkitűzésük volt, hogy bemutassák a kortárs nyugati alkotásokat a japán közönségnek. A csoporthoz tartozott néhány, a fuvolairodalomban is szerepet játszó jelentős zeneszerző is, mint Kazuo Fukushima, és Joji Yuasa. Ezekben az időkben – az 50es évek elején – kezdett foglalkozni Takemitsu kompozícióiban az ütemvonal nélküli lejegyzéssel és magnó használatával is.
.png)
(photograph © Kitadai Shōzō, provided by Taro Okamoto Museum of Art, Kawasaki) Jikken Kōbō, 1954
Az áttörést – a nemzetközi figyelmet – az 1957ben komponált Requiem-el érte el, amelyet Sztravinszkij 1958as japán útja során koncerten hallott. Visszatérve az Államokba az ő közbenjárására rendelt tőle művet a Koussevitsky Foundation, ez volt a Dorian Horizon, (1966), amelyet a San Francisco Symphony Orchestra mutatott be. Innentől kezdve a nyugati ismertség tekintetében nem volt megállás Takemitsu számára. A következő évtizedekben egymás után kapta a különféle felkéréseket és zeneszerzői díjakat, ő lett a legismertebb 20.századi japán zeneszerző, és ezzel utat nyitott és mutatott hazájában az utána jövő generációknak is.
A Jikken Kobo négy zeneszerője 1953ban, balról: Hiroyochi Suzuki, Takemitsu, Keijiro Sato, Joji Yuasa.
Még a Jikken Kōbō évei alatt ismerkedett meg John Cage művészetével, amikor Toshi Ichiyanagi, amerikai tanulmányútjáról hazatérve bemutatta a Concert for Piano and Orchestra című Cage művet. Bár nem feltétlenül fontos, de nem is mellékes, hogy e japán zeneszerző volt Yoko Ono első férje, és utóbb ő írt emlékdarabot Takemitsu halálára – a mű érdekes módon egy szólófuvola darab, Still Time IV a címe.
A találkozás John Cage-el meghatározó volt Takemitsu számára, ekkor kezdett kísérletezni egy lazább, grafikus notációval, – példa erre e cikk végén ráadásként mellékelt trió, a Ring. Cage élénk érdeklődés mutatott a Zen iránt és Takemitsu-t is a japán tradíció felé fordította. Így vall erről a szerző:
“Mély hálával tartozom John Cage-nak. Ennek oka, hogy életemben és fejlődésem során igyekeztem megtagadni és elkerülni mindent ami “japán”-os. Jelentős mértékben a vele való találkozás fordított a tradíció értékelése felé”. (…) “Egy nap Bunraku bábszínházban voltam és megdöbbentett a japán zene ragyogása, mélyen meghatódtam és azon tűnődtem hogyan kerülhette el a figyelmemet a japán zene eddig”.
Takemitsu ezt követően kezdett műveiben – kamara- és nagyzenekari darabjaiban egyaránt – olyan tradicionális, japán hangszereket is használni, mint a biwa, sho és a sakuhacsi.
És így érkezünk el a 70es évekhez, innentől az életpályát a fuvolára írt szólódarabok tükrében követjük. Előre bocsájtom még, hogy mindhárom tárgyalt mű a fuvola kiemelkedően alapos ismeretét mutatja zeneszerzői oldalról, és ez az ismeret a Itinerant és a Voice esetében a modern fuvolatechnikára is kiterjed. Egészében véve Takemitsu életműve igen gazdag, és jellemző módon – úgymond – nincs benne gyenge láncszem; bármilyen összeállításhoz nyúl, mindig kvalitásos mű kerül ki a kezei közül, és – ami számunkra nem elhanyagolható – szereti a fuvolát kamaraműveiben is alkalmazni. Alkalmazott zenéjével is minőséget képviselt, hiszen körülbelül 130 kompozíciója mellett rengeteg, több, mint 100 filmzenét is írt. Innen, nyugatról nézve az egyik legfontosabb Kurosawa Ran (1985) című filmjéhez készült. Ennek egyik kulcsjelenetében a szereplő fuvolázik – egész pontosan Ryūteki-n ( 龍笛) játszik. A piccoló-/fuvolaszólót Tilmann Dehnhard lejegyzésében láthatjuk (Flöte aktuell, 2005/1):
Érdekességként még ide tartozhat, hogy Takemitsu zeneszerzői tevékenysége mellett írt detektív regényt is, és szerepelt a japán tv-ben , mint szakács-celeb. Most pedig jöjjenek a szólófuvola művek, amelyeket a szokásostól eltérően egyetlen előadótól, Robert Aitken-től halljuk.
Voice (1971)
A mű Takemitsu legkorábbi és vélhetően legnépszerűbb szólófuvolaműve a három közül. A darab Auréle Nicolé-nek készült azok után, hogy a fuvolaművész, Heinz Holliger valamint Ursula Holliger bemutatta az Eucalypts I cimű triót fuvolára, oboára és hárfára valamint vonós zenekarra (itt hallhatjuk a felvételt az előadókkal), amelyet Paul Sacher rendelt az Osakai Világkiállítást (1970) követően a Zürich Collegium Musicum-nek. Utóbb Takemitsu mindhárom szólistának egy közös művet is írt, ez lett az Eucalypts II , és végül mindhárom játékosnak egy-egy szólókompozíciót is ajánlott ; Ursula Holliger-nek a Stanza II hárfára és magnószallagra (csodaszép darab, itt hallható), Heinz Holliger-nek a Distance-ot oboára és sho-ra, és Nicolé-nek 1971ben a Voice-t.
Ami a Voice-t illeti Takemitsu szöveget is ad a fuvolásnak, amelyet a japán költő, Shūzō Takiguchi (1903-1979) – a fenti nagy, csoportképen ő balról a második, ő volt a Jikken Kobo vezetője és névadója is – Proverbes faits a la main című (1970) anyagából vett kölcsön, emelt ki. (A kötet címe valami olyasmit jelent, hogy Kézzel készült közmondások, vagy Barkácsolt közmondások). A szöveg kétszer hangzik el, (franciául és angolul is) ezáltal egyfajta egyszemélyes színházat hozva létre a fuvolás előadó által.
Anno a darabot életemben először Bodoky Gergelytől hallottam, (de már azt megelőzően Anne La Berge bemutatta nálunk az egyik Debreceni Fuvolás Találkozón, és ezt tekinthető hazai bemutatónak is. Ezt jóhiszeműen állítom… tehát simán lehet valótlan is), és már akkor felvetődött bennem miért idegen nyelveken mondjuk a szöveget, miért ne hangozhatna el legalább egyszer magyarul, ha itthon adjuk elő?
Az eredeti szöveg: “Qui va la? Qui que tu sois, parle, transparence! … Who goes there? Speak, transparence, whoever you are!”.
Javaslatom:
“Ki megy ott? (vagy Ki van ott?)
Akárki vagy, beszélj, mutatkozz meg!”
Vagy a második sor így talán jobb:
Akárki vagy, beszélj, árnyalak!”
Tudom nem valami míves, – lehet még finomítani – de ami a lényeg a magyar hallgató is közvetlen kapcsolatba kerülhet a darab egészével. (Mindegy, úgy is csak viccelek, nem akarok senkit rábeszélni…. még véletlenül sem. Majd én megcsinálom…).
Robert Aitken – fuvola
Itinerant (1989)
Az 1989es Itinerant már egészen más inditatásból született. A darab alcíme In memorian Isamu Noguchi, amely utalás Takemitsu jóbarátjára, a szobrász-filozófusra, akit a zeneszerző gyakran az “világpolgárság intuitív előfutára” ként említ. Ír-japán szülők gyermekeként Los Angelesben született, de Japánban járt jezsuita iskolába, később az Államokban járt orvosi egyetemre, de végül szobrászatot tanult és New York-ban telepedett le. A Második Világháború után tért vissza Japánba, ahol a Jikken Kobo kereti között találkozott Takemitsu-val. Bár az általa tervezett Hirosima emlékművet nem fogadták el, Noguchi számára továbbra is fontos volt a japán-a,erikai kulturális csere, és élete folyamán újra és újra visszatért Japánba inspirációért. Isamu Noguch számos alkotást hagyott hátra az USA-ban és Japánban is, így például ő tervezet és valósította meg 1964ben az IBM udvarát, egyik utolsó monumentális munkája pedig Japánban a közel 200 hektáros Moereneum Park, ami lényegében egy épített táj.
Isamu Noguchi egyébként e művön kívül is jelentékeny hatást gyakorolt Takemitsu művészetének alakulására. Általában véve keleten a fuvola jelentésköre gyökeresen más, mint nyugaton – sokszor az elmúlással, az ősszel, kifejezetten a november hónappal, sokszor a halállal áll közelebbi kapcsoltban ez a hangszer. Nem véletlen tehát, hogy keleti zeneszerzők előszeretettel írnak emlékdarabot fuvolára.
A darabban meghatározó szerepet tölt be a szünet, a csend, amely nem teljesen egyenértékű az európai kultúrában gyökerező zene szünetével (a szerző háromféle fermáta-értéket használ). Takemitsu néha egész rövid, lírai szakaszokat tagol szünetekkel, amely jelentőségben és időtartamban is egyensúlyt képez a hangzó szakaszokkal. A hangzó szakaszokkal előkészített csendet, “űr”-t a japán esztétika MA-nak nevezi. A MA megtalálható a Voice-ben is, de ott a csend pillanatainak előkészítése teljesen már természetű – így a csend /MA minősége is más. A MA természetének megértése kulcsfontosságú nem csak Takemitsu szólófuvola műveihez, de más japán szólófuvolára írt darabok előadásához is.
A mű Noguchi halálára készült, és személyes hangvétele okán koránt sem biztos, hogy koncerttermi előadása helyénvaló-e egyáltalán – és valóban, ritkán is hallható. A cím vándor-t jelent, ami egyszerre utalás Noguchi kulturális hátterének sokszínűségére, kontinenseken és műfajokon átívelő életútjára, de ugyan akkor az emberi lélekre is. Egyes vélekedés szerint (ez nem Takemitsu véleménye!) a darab utolsó cressendalo magas Bé hangja, azt szimbolizálja, ahogy a lélek kiszakad a testből… Jellemző, hogy az Itinerant-al és az itt következő Air-el kapcsolatban is meglehetősen kevés az elérhető információ – a Voice-hez képest – , maga Takemitsu is szűkszavúan nyilatkozott e műről.
A mű ősbemutatója New Yorkban volt, 1989ben, a Isamu Noguchi Múzeum átadásakor Paula Robinson szólaltatta meg a darabot.
Robert Aitken – fuvola
Air (1995)
Ami az Air-t (1995) illeti bizonyos értelemben kakukktojás a három szóló fuvoladarab között, ugyan is eredetileg egy el nem készült versenymű-féleség fuvolaszólója. A kompozíció elkészültét Takemitsu halála hiúsította meg. A darab – egyes vélekedések szerint – a BBC által rendelt fuvola-hárfa és zenekar összeállítású darab fuvolaszólama. A szóló végül Auréle Nicolé-hez került hetvenedik születésnapja alkalmából, mint ahhoz a személyhez, aki egyike volt Takemitsu nyugati megismertetésének úttörői közül, hiszen a szerző szólófuvola kompozíciónak sora a Voice-vel kezdődik, amelynek ajánlása Nicolé-nek szól. Az Air címében egyszerre utal a fuvolás által a hangszer megszólaltatására szolgáló közegre, valamint a zenei tételre, amellyel főleg a barokk korszakban találkozhatunk – ezzel finoman utalva Takemitsu tonalitáshoz való vonzalmára, késői hangvételére, amelyet a tonalitás felé való elmozdulás, valamint korai éveinek példaképéhez, Debussy hangvételéhez való hasonulás jellemez. Az Air tehát, mint szólómű gyökeresedett meg a repertoárban és valóban képes így funkcionálni.
Robert Aitken – fuvola
RING (1961)
Ráadásként egy csinos és különleges triót mellékeltem még, jelezve, hogy Takemitsu életműve ad még bőven feladatot a fuvolának a szólódarabokon kívül is.
Dora Mocan – fuvola
Francesca Naibo – terc-gitár
Mathilde Chiappone – lant
Élő felvétel, 2015, Hochschule der Künste Bern
