Ismét a jazz-fuvola a témám, közelebbről Herbie Mann, aki pályája során sokszor alakította át stílusát, ezért stilárisan talán a legsokkszínűbb fuvolás e műfajban. Ezúttal Bill Evans-el közös projektjét vesszük közelebbről szemügyre, illetve a zongorista személye az, aki a közös pont lesz majd egy másik jazz-fuvolással kapcsoltban is, egy közelgőposztban. Evans maga tanulóéveiben fuvolázott is, egész életműve végső soron inkább saját trió-formációjához köthető, amibe csak kivételes alkalmakkor ritkán lépett be egy-egy hangszeres szólista, még is előfordult, hogy szívesen, bár ritkán alkotott formációt fuvolásokkal.
Az 1964-ben megjelent Nirvana című lemezt 1961 végén és 1962 májusában rögzítették (2. és 6. szám), a két másik muzsikus Evans triójának tagjai, Chuck Israels, bőgő és Paul Motian, dobok. Az első – címadó – és utolsó kompozíció szerzője Mann.
Itt látjuk a kezdőpontokat és a számok időtartamát:
0’00 Nirvana (Herbie Mann) – 5:48
5’34 Gymnopedie (Erik Satie) – 3:16
8’44 I love you (Cole Porter) – 7:03
15’30 Willow weep for me (Ann Ronell) – 5:31
20’48 Lover man (Jimmy Davis, Ram Ramirez, James Sherman) – 4:49
26’28 Cashmere (Herbie Mann) – 6:45
Hihetetlenül visszafogott, már-már szublimált fuvolázást hallhatunk, szinte végig a meditatív, befelé forduló hangvétel uralkodik. A fuvola előszeretettel időzik a mély regiszterben, ott is felhangszegény, “lehelős” megszólaltatással. Mann csak a gyors számokban – a 3. számban és az utolsó felvételben – használja virtuóz képességeit, de ott hihetetlen kreativitásról és motívumalkotó készségről tesz tanúságot. De, ahogy utaltam rá az egész lemez alaphangvétele – különösen az első számoké – meglehetősen visszafogott, már-már filozofikus hangvételű, amelyből csak óvatosan és alkalmanként távolodik el egy-egy kompozíció erejéig.
A lemezen második számaként egy klasszikus feldolgozás is helyett kapott, Satie Gymnopedie-jét halljuk, a no.2-est. A jazz zenészek szivesen nyúlnak ezekhez a Satie darabokhoz régen is és mostanában is. Érdekes, hogy az első és második szám, bár különböző időbe rögzítették szinte egymásból következik.
A harmadik kompozíció Cole Porter szerzeménye, amelyben Herbie Mann már szakít az első két track visszafogottságával. Itt külön ki kell emelnem Chuck Israel beszédszerűen változatos bőgő játékát, úgy általában, illetve azt, hogy különösen hosszú és izgalmas szólót játszik ebben a számban. Ezt követi Ann Ronell zeneszerzőnő 1932es szerzeménye, a Willow weep for me , egy dal, amely hamar kedvelt jazz-standard-é vált. Jazz zenészek egész sora dolgozta fel, énekesek és hangszeresek is. Nem véletlen, hogy ebben a kompozícióban Mann visszatér a belsőségesebb megszólaláshoz, mélyben bolyongó, búgó fuvolázása valószínűleg szándékoltan kelt erősen jazz-ének benyomást. Számomra nem véletlenül ez a lemez csúcspontja fuvola szempontból.
Az utolsó előtti, Lover man-ban Herbie Mann már merészebben alkot dallamot, magasabb regiszterekbe is felmerészkedik, de egészében véve a lemez alaphangvételét fűzi tovább. Jól figyeljük meg ezt a kompozíciót, és annak megközelítési módját, különös tekintettel a fuvolázásra, mert később még szó lesz róla (itt) – terveim szerint júliusban.
A befejező szám a fuvolás saját szerzeménye és a lemez lendületesebb vonalát képviseli magasban mozgó fuvolaszólóval.
Kiváltó lemez a Nirvana, nem feltétlenül jazz szempontból, hanem főleg fuvola, fuvolakezelés szempontjából. Herbie Mann fuvolázásának megítélése alkalmanként vitat tárgyát képezi jazz-szakírok körében, nekem azonban, éppen merész sokoldalúsága miatt visszatérően kedvencem.