Emmanual Pahud és Eric La Sage a Zeneakadémián
Végre napvilágot látott egy, a szakmai valóságot valamint Emmanuel Pahud hangszeres kvalitásait és színpadi jelenségét híven tükröző beszámoló Csengery Kristóf tollából. Ez az első általam ismert recenzió, amellyel teljesen egyet tudok érteni. Kiragadnék kedvcsinálóul néhány gondolatot, mielőtt az egész cikk linkjét megadnám – érdemes elolvasni. Elsőként egy érdekes hangversenytörténeti adalék:
Őszintén szólva nem is tudom felidézni, mikor volt legutóbb fuvola–zongora szonátaest a Zeneakadémia nagytermében. Egyetlen hasonlóra sem emlékszem, kivéve Aurèle Nicolet (Pahud későbbi tanára) és Kocsis Zoltán közös hangversenyét. Ennek pontos dátumát nem tudom, de aligha lehetett máskor, mint 1973. október 22-én – e koncert napján halt meg ugyanis Pablo Casals, akinek emlékére a két muzsikus eljátszotta Bach “Komm, süßer Tod” című geistliches Liedjét. Még egy hasonló alkalom rémlik: amikor Severino Gazzelloni lépett szonátaesten a Zeneakadémia nagytermének pódiumára – több hasonló esemény nem ugrik be negyvenöt év statisztikájából. Ez bizony nem sok… (Rampal is fellépett kamara-hangversenyen a Zeneakadémián, de az korábban volt, mint Nicolet vagy Gazzelloni koncertje – azt a hangversenyt még csak rádióközvetítésben hallhattam.)
(…)
Magam kritikusként az évek során csak lassan barátkoztam meg Pahud zsenialitásával. Eleinte nem tetszett a hangja, amelyet fent kissé levegősnek véltem, lent pedig, úgy éreztem, ez a tömör, sűrű tónus hátrányosan különbözik Rampal hajdani – hatalmas, öblös és ugyanakkor hihetetlenül laza – egyvonalas oktávjától. Az igazat megvallva Pahud hatásközpontú előadásmódjától is idegenkedtem olykor. De már három-négy éve nálam is megtört a jég: be kellett látnom, hogy ez a csodálatos művész nem véletlenül lett a Berlini Filharmonikusok szólófuvolása. Most még többet és többfélét nyújtott, mint az elmúlt évek versenymű-tolmácsolásaiban – nem véletlenül, hiszen egész este őt hallgathattuk.
(…)
És a teljes cikk itt olvasható.