“A média azt szereti, ha ő szabja meg mi történik a társadalomban“.
Mike Oldfield ~ Amarok
“Előfordulhat, hogy valakinek jót tesz a médiafelhajtás, de általában nem így van. Az ilyen jellegű műsorok elveszik a tárgyról a fókuszt, és áthelyezik a személyre. Pedig nem a személy a fontos, hanem hogy ő azt csinálhassa, ami iránt elkezdett érdeklődni. Ezért nem tartom üdvösnek, ha túl hamar felfedezik a tehetséget. Gyerekkorban ugyanis még csak tehetségfejlődésről beszélhetünk, és ez nagyon könnyen rossz irányba terelhető.” (…) “Csodagyerekként kezdik kezelni őket, de én ilyenkor mindig megkérdezem, hogy mi fontosabb: a gyerek vagy a csoda? Bőven elég lenne, ha egy ilyen személynél konstatálnák az érdeklődését, mert ő úgyis azon a területen kezd el dolgozni. Már réges-rég tudjuk, hogy a siker 99 százalék munkából, 1 százalék tehetségből tevődik össze.”
Forrás: hvg
Gyarmathy Éva, pszichológus gondolatainál nem is választhattam volna jobb felütést – a teljes cikk a fenti linken olvasható. Előrebocsájtom a legeslegfontosabb információt: összesen ha 5 percet láttam a műsorokból sokat mondok. Ennek egyik oka, hogy nem érdekel igazán, nem köt le, a másik, hogy csak nagyon nehezen tudom elviselni. Sokat gondolkodtam írjak-e, írhatok-e emiatt egyáltalán róla, de végül úgy döntöttem már csak azért is megérdemel a dolog egy bejegyzést, mert sok kollégám nézi az adásokat és foglalkoztatja őket a műsor – velem ellentétben sokuk igen lelkes… Ahogy a Kedves Olvasó már sejti, igen, nem szeretem ezt a Virtuózok-at, sőt rendkívül károsnak tartom.
A Köztelevízió nagy fába vágta a fejszéjét, amikor elhatározta ezt a műsort. Nyilván való, hogy a “Ki mit tud?” jellegű műsoroknak nálunk nagy hagyománya van, és már őrületes igény volt egy színvonalasabb, értelmesebb és tartalmasabb produkcióra a valóság show-k között. De hol vannak már azok az idők amikor a zsűri egy néptáncprodukciót követően 10 percet is eldiskurált… A Virtuózok bár tehetségkutató műsornak nevezi magát, de senki ne higgye, hogy tényleg az. Alapvetően kétféle tv-show van: a bentlakásos, egymás agyára menős, az alacsonyabb IQ-jú piacnak, és a casting-szituációs az értelmesebbjének (és van, ahol e kettő egybeolvad). Akárhogy forgatom ez egy valóság show, ahol szigorúan a tv szempontok adják a játékszabályokat. De most nem arról akarok íni, hogy például hogyan történik a szereplők megkeresése és megrostázása, – erről amúgy is hallani innen-onnan infókat, akár saját környezetünkből is.
Mindenek előtt le kell szögezni, hogy óriási tapasztalati tőkét jelenthet egy fiatalnak, hogy egy tv stúdióban, egy tv adásban szerepelhet, játszhat. De óriási kihívási is, aminek megvannak a veszélyei. Valahány interjút olvasok világhírű, nagy színésszel, előadóművésszel, zenésszel mind azt mondják: nincs rövidebb út, el kell végezni a melót, ki kell várni az érési időt – nem lehet rövidíteni. A műsor egyértelműen azt sugallja, hogy van rövidebb út, és különösen azt, hogy a tehetségek ehhez joga van. És ki más adhatná meg a tehetségnek ezt az alanyi jogot, mint a média..? Az egyszeri televízió néző joggal kérdezheti vajon mi a csudát csinál egy klasszikus zenét tanuló fiatal évekig egy konziban és egy főiskolán, amikor néhány hét alatt felragyoghat a csillaga?
A társadalom azt a hibás szemléletet tette magáévá, hogy az ismertség azonos a művésszé válással, – miközben valójában teljesen független attól. Nem véletlen, hogy művészeti tanulmányok úgy alakultak ki, hogy kb 23-25 éves korra fejeződik be az intézményes tanulás, és az igazi, egyéni művészi munka 35-40 táján teljesedik ki. A ma élő nagy művészek pályaíve is ezt támasztja alá, és egyszerűen nem lehet az időt, az érést megspórolni, nincs kerülőút. Állandóan a gyermek Mozart a hivatkozási alap, állandóan őt akarja média újrakreálni, klónozni, azt a zsenit, akinek összesen 35 év volt kiszabva, és így persze, hogy mindent előbb és gyorsabban “kellett” csinálnia.
Ez azonban csak a jelenség egyik oldala, nem csak itt van félregombolva a kabát. A produkció erősen összemossa a színpadi teljesítményt és a tehetség mibenlétét. Az, hogy a nyilvánosság lett a mércéje a zenei képességnek, illetve a zenei képesség és a színpadi jelenlét minősége teljesen összemosódott eléggé újkeletűnek mondható. Pedig volt idő amikor az számított tehetséges zenésznek aki egy cantus firmus-hoz jóféle ellenpontot társított, vagy éppen jól rögtönzött, esetleg gyorsan össze tudott dobni egy kantátát. A 19.század óta természetesnek vesszük, hogy az számít zenei tehetség-nek, aki maga- és üzembiztosan tud teljesíteni nyilvános közegben. Vagyis: ha valaki mélyen és helyesen megért egy művet/szerzőt és azt saját egyéniségével átitatva szólaltatja meg tehetségnek tartjuk – ám semmit sem ér az egész ha nyilvánosan nem tudja azt hozni amit a “négy fal között”. Tulajdonképpen azt tartjuk tehetségnek, aki ugyan olyan oldottan, magabiztosan játszik egy elő adásban egy televízióstúdióban este 10kor, mintha otthon lenne – de ez egyáltalán nem zenei kérdés hanem idegrendszeri konstitúció kérdése. A zenei tehetségnek erre a definíciójára a média csak ráérősített – és akkor ez még enyhe kifejezés. És az ugyan olyan abszurd, mintha ma rátermett ellenpontírokkal népesítenénk be egy valóságshow-t.
És végül még egy félregombolás, hamisság két médiás varázsmondat köré építve, az egyik: a produkció azt sugallja, hogy a tehetség egyéniség is. Aki volt már média válogatón biztos hallotta azt a kifejezést, hogy “egyéniségeket keresünk”. Ez, bár igaz, de a szereplők életkora miatt gyakorlatilag így vicc kategória. Igen, a média tudja úgy láttatni, megjeleníteni az előadói teljesítményt a fényekkel, a beállításokkal, a darabválasztással, hogy ez egy egyéniség produktuma – valójában a show produktuma. És az egyéniség kérdéséhez kapcsolódik a másik médiás varázsmondat, hogy “legyen az illetőnek története”. Hallottam olyan jelöltről, aki azért nem jutott be a műsorba, mert nem volt elég “érdekes” a családi, magánéleti háttere…
Végül itt egy korábbi cikk, azt hiszem a Virtuózok első évadának tapasztalatairól, a Parlando-ból:
http://www.parlando.hu/2015/2015-3/GulyasCsilla-beszamolo_Virtuozok.pdf
Azon gondolkodtam egy ilyen cikk végére még is milyen videót, zenét válasszak, hiszen jó lenne valami pozitív végkicsengést adni. Végül Wendler Enikő és Csabay Zsuzsanna közös produkciójára bukkantam amely a Viruózok újévi gálája volt a Zeneakadémián idén január elsején. De az örömöm itt sem volt felhőtlen. Bár ésszerű ötlet volt a két fuvolást egy műben szerepeltetni, meglepett, hogy a Doppler művet milyen erősen meghúzták – alighanem műsorterjedelmi okokból. Nem csak arról van szó, hogy a két művésznő nyilván szívesen és hasonló színvonalon szólaltatta volna meg a teljes kompozíciót, hanem rendkívül zavaró, hogy az általam talált műsorokban sehol sincs ez feltüntetve – simán lehetett volna jelezni, hogy “részleteket hallunk…”. Mert nem kevés hiányzik a darabból, lássuk csak! A kompozíció bevezető része változatlan formában van a téma bemutatásig, amelyet megdöbbentő módon nem a variáció követ, hanem a pastoral jellegű lassú rész. Utána elindul a gyors, Poco meno téma, de nem kerül kidolgozásra, mert mintegy 65 ütem kihúzásra került, az Esz-dúr szakasszak egyetemben. Innen az előadás rögtön a Finalé-ra ugrik az utolsó néhány ütemre… sajnos. Mondanom sem kell, hogy ezek a “megoldások” lórugás-szerűen hatnak arra, aki ismeri a darabot, de annak is furcsa, aki érti a zenét. Viszont, ami fő, hogy Dopper művét sikerült 10 perc alatt tartani… Ehhez nem, inkább a két fuvolaművésznő előadásához – Gratulálok!
Doppler – Magyar fantázia 12. perctől: Wendler Enikő, Csabay Zsuzsanna – fuvola