Ez alkalommal egy nálunk kevéssé ismert, de az Egyesült Államokban annál inkább kultivált márka – a Burkart Flute – műhelyébe pillantunk be. A cég öt rövid videó segítségével mutatja be a fuvola, illetve piccolo készítés folyamatát a tervezéstől a befejezésig. A cég alapítója Lillian Burkart, kalauzol minket, aki vállalkozását későbbi férjével, J. James Phelan-el alapozta meg. Korábban mindketten a Powell cégnél dolgoztak.
A Burkhart cég története itt olvasható.
TERVEZÉS / Flute Part Making and Design
CSŐ / Tube
BILLENTYŰZET / Flute Key Making
FUVOLA ÉS PICCOLO FEJEK / Flute and Piccolo Headjoints
BEFEJEZÉS / Flute and Piccolo Finishing
“Quite simply, the very best flutes.” — Jim Walker —
A kérdést nem én tettem fel, hanem a Fidelio. Engem – mint fuvolást – a kérdés különösebben nem rendít meg; persze, hogy “igen”. Csak nem 20 éve (vagy több?), hogy diákként részt vettünk Drahos Béla lemezbemutatóján a Vigadóban – kotta nélkül játszotta mind a huszonnégyet… – , ahol anno tolongtak a fuvolások – és a hegedűsök is. Tudtommal, azóta a Hunagroton nem vette fel a Caprice-okat, egészen mostanáig, amikor is Seres Dórával került rögzítésre az anyag. Nem akarok kéretlenül tippeket adnia Hungaroton-nak, de egyszer fel lehetne venni az Andersen op.15öt, az is pontosan 24 darab és fuvolára írták. Kereskedelmi szempontból sem lenne problémás, mert a laikus közönség Andersen hallatán a dán meseköltőre gondolna… No, de félre a térfát! Kedvcsinálóul a bravúros felvételsorozatba a Hunagrotonoldalán tudunk belehallgatni. És van egy korábbi lemeze is a művésznőnek, ahol a fuvolairodalom sűrűjéből válogat. Elég körülményesen találtam meg; itt hallgathatunk bele a Moquet, Francaix, Feld, Damase, Feld és Liebermann műveit tartalmazó cd-be. A felvételek online meg is vásárolhatóak. Most lássuk a Fidelio cikkét:
A Dán Nemzeti Kamarazenekar és a Hungaroton közös kiadásában jelent meg Seres Dórának, az együttes szólófuvolásának a lemeze. A CD-re egy ritka sorozat került fel: Paganini hegedűre komponált 24 Caprice-ának fuvolaváltozata, amelynek átiratát a fuvolaművész készítette.
“Niccolo Paganini a 19. század egyik zenei sztárja, hegedűvirtuóza volt. A 24 koncertetűdöt 1802 és 1817 között komponálta. Több zeneszerzőóriás, például Brahms, Liszt, Schumann is készített zongoraátiratokat Paganini műveire. A 24 Caprice a hegedűirodalom legnehezebb darabjai közé számít, mert mindegyik etűd más hangszeres képességet kíván. Fuvolán igen kevesen szólaltatták meg őket. Minthogy Fischer Ádámmal, a zenekar vezetőjével megosztottam a tervemet, ő pedig ösztönzött, ezért döntöttem úgy, hogy elkészítem a magam átiratait” – mondta el Seres Dóra.
A fuvolaművész hozzátette: nagy technikai kihívást jelentett számára, hogy megpróbált a hegedűverzióhoz olyan közel maradni, amennyire csak a fuvola engedte. A gyakorlás és felvétel haszonnal járt, mert új és új zenei lehetőségeket fedezett fel, amelyeket más, fuvolára írt kompozícióknál is hasznosíthat. A Junior Prima díjas muzsikus korábban a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának első fuvolása volt, majd egy álláshirdetést látva megpályázta ugyanezt a posztot a Fischer Ádám vezette Dán Királyi Rádió Kamarazenekaránál. A 42 tagú kamarazenekar Európa egyik vezető együttese, a 2010-es Budapesti Tavaszi Fesztiválon hallhatta őket a magyar közönség. Akkor Seres Dóra a Bartók-kortárs dán zeneszerző, Nielsen Fuvolaversenyét szólaltatta meg a Művészetek Palotájában. Seres Dóra egy 18 karátos Muramatsu fuvolán játszik, tagja a koppenhágai Carion fúvósötösnek és a Kube Ensemble-nak.
Seres Dóra játszik abban a lemezsorozatban is, amelyet a Dán Nemzeti Kamarazenekar készített Fischer Ádám vezényletével, és amelyben Mozart valamennyi szimfóniáját CD-kre rögzítették. A fuvolaművész első szólólemeze 2004-ben a Hungarotonnál jelent meg Flautissimo címmel, a felvételen Mali Emese zongoraművész volt a partnere.
A insight – Sideblown című bejegyzésünkhöz, illetve fordításunkhoz kapcsolódóan itt vannak az ígért hangminták Trevor Wye Cd-jéről, amelyen fuvola-különlegességeken játszik. Sorrendben:
- d’amour fuvola, A hangolású;
- Ezüst d’amour fuvola, Bé hangolású;
- Fa d’amour fuvola, Bé hangolású
Azt hiszem a felvételek minden szempontból kiváló előadások, jól mutatják a d’amoure fuvola intenzív, de ugyanakkor költői hangzását.
Trevor Wye / Clifford Benson – Liszt Consolation N.3 Flute d’ amoure in A
Trevor Wye / Clifford Benson – Paradies Sicilienne Silver Flute d’ amoure in B flat
Trevor Wye / Clifford Benson – Chopin Minute Waltz Wooden Flute d’ amoure in B flat
Most pedig bepillantunk David Chu műhelyébe és áttekintjük a teljes fa fuvolafej-repertoárt. Készítőjükkel magyarul és angolul is készítettem interjút – előbbi a néhai Fuvolásújság-ban jelent meg, utóbbi a British Flute Magazine-ban és bővebb, mint a magyar verzió. Hamarosan ezt is ki fogom tenni, mert ez a változat még soha sem lett publikálva magyarul. Valószínűleg napvilágot lát majd egy olyan fejezet is, amelyben a fa fejek és fuvolák kezeléséhez ad útmutatást; ez az anyag is David Chu oldaláról kerül átültetésre, és nem tudok róla, hogy léteze ilyen magyarul. Lesznek hangminták – az itt következő anyagban említett Trevor Wye cd-ről a d’amoure fuvolákkal kapcsoltban – , valamint hivatkozni fogunk a megfelelő helyen egy korábbi, e témába vágó posztunkra. Érdemes lesz tehát a következő napokban ide látogatni. Tehát – ahogy itt megszokhatták az Olvasók – annyira messze megyünk a témában amennyire csak lehetséges. Mindezt azért, mert az általam is kultivált fuvolafejek készítője munkáinak minősége okán ezt megérdemlik. Mr.Chu fejei nálam elérhetőek, és már eddig is sokan meggyőződhettek minőségükről. Nálunk egyelőre elképzelhetetlen – az ami máshol már szokás – , hogy egy zenekari művész fa fejen játszon mondjuk egy Mozart vagy Haydn darabot, de kamara vagy szóló fuvolázás alkalmával bőven akad lehetőség használatukra. Nézzük hát miről is van szó?
Ingyenes kipróbálási lehetőség:
Lehetőség van a David Chu által készített bukszusfa fuvolafejek (3db – Nr. 64,69,70) kölcsönzésére, koncerten való kipróbálásukra. A kölcsönzés ingyenes, de a kölcsönvevő teljes anyagi felelősségvállalása mellett történik. A kölcsönbe adás ideje 7-10 nap. Egyszerre egy fej kölcsönözhető. Akit érdekel a lehetőség, és kedvet érez a kipróbálásra a saját koncertjén is, vegye fel a kapcsolatot velem a Facebook-on keresztül – vagy írjon a info[kukac]czeloth.com-ra.
Ugyan ezek a fuvolafejek eladóak is. Mindegyik eltérő kialakítású, kézi készítésű, kiemelkedő minőségű bukszusfa fuvolafej, amelyek Bostonban készültek. Csak általam voltak használva, tesztelés céljából, gyakorlatilag mindhárom új. A csatlakozás 925 finomságú ezüstből készült.
Kézzel készült fa fuvolafejek
- David Chu -
Mindig is szerettem fa fuvolán játszani. Éveken át tartó elmélkedés és sok fafuvolával szerzett tapasztalataim után realizáltam saját elképzeléseimet. Jelenlegi fuvolafejeim személyes tapasztalataim reflexiói, és tükröződik rajtuk sok kiválló fuvolás barátom és hangszerépítő társaim befolyása is.
A két kedvenc fuvolaépítőm – Louis Lot és Rudall Carte – kizárólag grenadilfát (African blackwood) és kókuszfát használtak. A reneszánsz és barokk fafúvós hangszerkészítők széles skálán válogattak, mint a kókusz, a rózsafa, és a puha fák, mint a körte és a juhar. Termékeim grenadilfából, kókuszfából és cocobolo-ból, puszpángból, mapanifából, tulipánfából, mahagóniból, olívafából és bocote-ból készülnek. Ezek a fuvolafejek nem csak szép küllemük miatt megnyerőek, hanem akusztikai és ergonómiai tulajdonságaik is egyediek. Minden fuvolafejem kézzel készül és valamennyi egyedi darab.
A grenadilfa (Dalbergia melanoxylon), egy klasszikus anyagválasztás Böhm-fuvola készítéséhez. Ez egy nagyon sűrű fa, amit könnyű faragni, vágni alakítani. Szerkezetéből adódóan nagyon könnyű csiszolással sima felületet elérni. Csillogó felületet ad neki a használója kezéről természetes módon rákerülő olaj. A grenadilfa árnyalatai a feketétől egészen a sötét csokoládébarnáig terjednek. A hangja erős, rezonáns, és meleg, a magas regiszterben sem vékony, és általában van egy mély karatere.
A fenti két fej grenaditfából készült, a felső a szokásos vékony modell, míg az alsó extra vékony, amelynek átlagos falvastagsága 1/16 inch. A szájrész nem ragasztott, hanem egyazon anyagból került kifaragásra, mint a test. Az extra-vékony fej hangja brilliáns, és tiszta, a játékosnak azt az érzetet kelti mintha ezüst fuvolán játszana, de egy új dimenzióval, amely a modern ezüst fuvolafejeken nem elérhető.
A Cocobolo (Dalbergia retusa) sűrű fa Közép-Amerikából. A narancssárga színű fában jellegzetes fekete egyenes vagy hullámos vonalak futnak. A fa színe idővel sötétebb lesz. Ez egy gyönyörű fa és elkészültekor tükör szerűen csillog. Fája magas páratartalom esetén is stabil. Úgy találom, hogy a cococbolo még csillogóbb, mint a grenadilfa. A megszólaltatása is könnyed a fa anyaga miatt.
A kókuszfa (Brya ebenus) egy nagyon sűrű trópusi keményfa. Nyugat-Indiából érkezik és csak nagyon korlátozottan lehet hozzáférni. A hosszabb darabok teljes fuvola elkészítésére is alkalmasak lennének, de lehetetlen ilyet beszerezni. A színe barnás fekete, amely egyre sötétebb lesz a használat folyamán. Louis Lot és Rudall Carte sok fuvolát készített ebből a fából, amelyek nagyon keresettek ma a gyűjtők és a fuvolások körében is. A kókuszfa nagyon sűrű, de könnyebb mint a grenadilfa, így páratlan egyensúlyban vannak a fuvolafej tulajdonságai, ami a melegséget, erőt, megszólaltatási sebességet, simaságot és a hangszín variációkat illeti.
Az Európai puszpángot (Buxus sempervirens) néhány évszázada már fuvolakészítésre használják. Ez a fa nem olyan sűrű és kemény, mint a grenadilfa, és nagyon finom szemcseszerkezete van. A könnyebb anyag lehetővé teszi a lágyabb hang elérését, meglepő vivúerúvel. Természete színe a halvány sárga, sötét vonalakkal. Hagyományosan savas festést használnak, hogy a fát egységes színűvé tegyék, a narancssárgától a sötétbarnáig. Én inkább szeretem megtartani natúr küllemét.
A barokk fuvolásoknak terveztem egy szájrész nélküli modellt, kissé ovális befúvó nyílással és barokkos dugóval. Ez a fej megszokott érzést biztosít a fuvolásnak, amikor a a Böhm-fuvolát és a barokk fuvolát váltogatja. A barokk fuvolatechnika és kifejezésmód könnyedén és eredményesen alkalmazható a modern fuvolával. Néhány fuvolás ezt a modellt a könnyű és gyors artikulációja miatt kedveli, amikor nagy intervallumokat kell játszani gyors tempóban.
A rózsaszín elefántcsontfa (Berchemia zeyheri) egy ritka Dél afrikai fafajta. Ez egy nagyon kemény és sűrű fa. A színskála a halvány rózsaszíntől a sötét rózsaszínig terjed, és idővel még sötétebb lesz. Polírozni szokták, de én jobban kedvelem a selyemmel történő végső kezelést. Ezüst fuvolán használva látványa nagyon megkapó. Fókuszált, átható hangja van, és könnyen alkalmazkodik ha más hangszerekkel kell együtt játszani.
A Brazil királyfa (dalbergia cearencis) egy csodálatos barna fa, lila árnyalatú, finom sötét csíkokkal. A rózsafa félék családjába tartozik. Nem olyan sűrű, mint a grenadilfa, de könnyű, brilliáns hangot eredményez.
A mopani (Colophospermum mopane) nagyon kemény és nehéz fa , amely Afrikában honos. A színe vörösesbarna, vékony, sötét erekkel tarkított, amelyek idővel még sötétebbek lesznek. A fejnek nagy és lenyűgöző hangja van.
A tulipánfa (Dalbergia frutescens), Braziliából való, jellegzetessége, hogy különféle rózsaszínű csíkok futnak egy világos sárgás háttéren. Frissen vágva parfümillatú. A hangja lágy még is fókuszált, a buxusfa alternatívája lehet. Külleme gyönyörű fa fuvolafej készítéshez.
A Hegyi Mahagóni (Cercocarpus) az Egyesült Államok nyugati részéről való. Csak kevés őshonos fafajta található az Államokban, amelyek megfelelnek a fuvolafej készítés követelményeinek. Fuvolafejnek való alkalmasabb darabokat az idősebb fákból nyerhetőek. Ezek értékesnek és ritkának számítanak. A fa színe meleg sötét barna és nagyon vonzó; nagyon hasonló a szokásos mahaónihoz, de a kettőnek nincs köze egymáshoz. A hangja nagyon hajlékony és színes.
A Bocote (Cordia elaeagnoides), Közép Amerikából egy igen látványos fafajta, sok kontrasztáló sötét és világos, egyenes, sűrűn elhelyezkedő vonal tagolja a felszínét. Csillogó és erőteljes a hangja. A sűrűsége kicsit nagyobb, mint a buxszusfáé; nagyon rezonáns fa.
A Nyugati Myall (Acacia papyrocarpa), Ausztráliából származik és egyike azon ritka fafajtáknak, amelyek olyan sűrűek és nehezek, mint a grenadilfa és a mopénfa. De még nem láttam, hogy fúvós hangszer készítésére használták volna. A sötét barna színt fekete foltok teszik gyönyörűvé, és olajos természete ellenállóvá teszi a párával szemben. Hangja nagyon sötét, de csillogó is tud lenni, ha arra van szükség.
Fa fuvolafejeim kialakítása igen egyszerű: készítek egy kúp alakú csövet, amely jól tud együtt működni a befúvónyílással, és a kényelmes szájrésszel, amely a megfelelő helyre irányítja a levegőt. A cső geometriája és a befúvónyílás határozzák meg a fej karakterisztikáját. A fa anyaga szintén hatással van finom módon a fuvolafej identitására. A kívánt hang a befújónyílás kézi kialakítása által jön létre. A hang lassanként alakul ki az apránként végzett alakítás folyamán. Elsőbbséget élveznek azok a tulajdonságok, amelyek a megszólaltatás könnyedségét és a hang karakterét alakítják.
Két fő fajtája van az általam készített befúvónyílásoknak: szögletes (felül), és kissé ovális (lent). A szögletes befúvónyílás csillogóbb hangot eredményez, és néhány játékos számára könnyebben kontrollálható. Az ovális nyílás inkább puha és fa-szerű hangot ad, belsőséges érzést kelt. Bach és Händel művelihez gyakran az oválisat választom. Louis Lot ezüstfuvoláinak befúvónyílását is alapul veszem az általam készített fa fejeknél. A fenti fejek egyszerű dugókkal vannak felszerelve.
Itt fent díszítet dugókat láthatunk. A fafajták jobbról kezdve az óramutató járásának megfelelően: grenadilfa, rózsaszín elefántcsontfa, grenadilla, mopani, cocobolo, buxusfa. Eleféntcsont és elefántcsont imitáció szintén elérhetoek.
A fejek csatlakozása ezüstből készül, vastagságuk 0.014 vagy 0.016. A fejhez speciális ragasztóval van rögzítve. Nagy örömömet nyerem abban, hogy különféle, dekoratív kivitelű dugókat készítek. A fa fuvolafejeim súlya körülbelül megegyezik az ezüst fuvolafejek súlyával. Azoknak, akik fa fuvolán szeretnék használni a fejeimet speciális csatlakozást ajánlok, hogy megkönnyítsék a fej és a test összekapcsolását.
A fenti képen egyik cocobolo fuvolafejem látható egy fa grenaditfa Louis Lot fuvolához csatlakoztatva.
Ez a fa altfuvolafej. Az altfuvola hangját erőteljessé teszi. Nagyszerű darab Schubert “Arpeggione” Szonátája, amelyet átírtam, és az éedeklodoknek elküldök. Szintén készítek fe fejeket basszus, flute d’amore-ra és piccolo-ra is.
Ez egy grenaditfa fej szájrész nélkül. Ez egy kicsit nehezebb, mint a vékonyfalú szájrésszel ellátott fej , ésa hangja kissé sötétebb, inkább fa-szerűbb. Az ilyen típsusok elkészítése nagy kihívás, mert meg kell találni a külső görbület és a falvastagság közötti sajátos kapcsolatot. A nagy átmérő magasabb falat eredményez a befúvónyílásnál, ami kényelemtlen lehet a játékosnak, amikor az állára helyezi. A csökkentett görbület meredekebb elülső fallal járna, ami kisebb felületet jelentene a légáramlás számára. A szájrész nélküli modell esetében számos módja van, hogy ellenörzés alatt tartsuk ezeket a változókat, néhányuk elegánsabb, mint a többi. Az egyik lehetőség az excenrikus furat:
A belső furat nem koncentrikus a külső átmérővel. A maximális eltérés a fej végén van, míg a lábrész, ahol a fej a fuvola többi részéhez illeszkedik a furat koncentrikus. A szájrész nélküli fafej megőrzi a barokk fuvola megjelenését, akár csak egy régi Haynes vagy Louis Lot fafuvoláknál láthatjuk.
Elefántcsont és elefántcsont imitáció
A zongora fekete és fehér billentyűinek látványát mindig megfelelőnek találom tiszta egyszerűsége miatt. A grenaditfa elefántcsont utánzatú dugóval és csatlakozással ugyan azt vizuális élményt kelti, mint ébenfa-elefántcsont Quantz fuvolája, amely a klasszikus arányok és kontrasztok tanulmánya. Ha ezüst fuvolára helyezzük fel a hatás gyönyörű, és egyfajta retro feeling-et ad. Ezen a képen a csatlakozás csak könnyen eltávolítható díszítés, hogy elfedje az eredeti ezüstöt.
Ugyan ez a fej egy fa Louis Lot fuvolával látható, amelynél a csatlakozás elefántcsont utánzat. A vizuális eredmény igen kellemes. A másik fej Hegyi Mahagóniból készült, és egy Arista ezüst fuvolán látható. Mindkét fej extra vékony. és meglehetősen eltérő tulajdonságokat mutatnak amikor különféle fuvolákhoz csatlakoztatjuk.
Itt egy kis darab elefántcsont került a beillesztésre a fej fúvó élébe egy grenaditfa fejen, és hasonlóan a shakuhachi-hoz megszokott a bivalyszarvkürt esetében is. Az elefántcsont kicsit keményebb, mint a grenadilfa azért a hang karakterisztikája kissé eltérő, talán még fokuszáltabb, és finomabb magas piano passzázsok esetében. Finom és tiszta a megszólaltathatósága, míg a hangnak jelentős mélysége és magja a grenadilfa miatt; ragyogás és szilárdság együtt.
Elefántcsont beillesztés a teljes befúvónyílásban – a teljes torkolat egyetlen darab elefántcsontból van.
Elefántcsont szájrészt láthatunk egy Louis Lot fuvolán elefántcsont dugóval – lenyűgöző kombináció. Az elefántcsont sűrűsége kicsit nagyobb, mint a grenadlláé – 1.7 / 1.8 körül, ellentétben a grenadilfa 1.3 sűrűségével. A fej egyensúlya nem változik. Másfelől, a nagy elefántcsont dugó hatással lesz a hangszer egyensúlyára, ugyan úgy, ahogy Hotteterre híres fuvoláján a túlméretezett dugó.
Fa és bambusz altfuvola fejek
Nagyon szeretem az altfuvola (G hangolású) hangját. Gyakran használják kamarazenében és a jazzben. A Böhm & Mendler készített altfuvolát fa fejjel. Úgy találtam, hogy a fa és bambusz fejek segítenek lágyítani a modern altfuvola hangját, amely egyre inkább a csillogó hangideál felé tendál. A fa segíti a második oktávot is, és kevésbé “levegős” tőle a hang, inkább fókuszáltabb, valamint további lehetőségeket kínál a dinamika és a hangszín t tekintve. Kísérleteket végeztem a falvastagságot illetően, és úgy tűnt, hogy a vékonyabb fal lágyabb hangot eredményez. A vastagság nincs hatással a megszólaltatás gyorsaságára. Ezután azzal fogok kísérletezni, hogy drasztikusan megváltoztattam a fej alakját. Sütőtök alakra gondolok…
A fenti képen az alábbi sorrendben láthatjuk az altfuvola fejeket, felülről lefelé:
Vékony bambusz altfuvola fej, fekete bambusz szájrésszel,
grenadilla altfuvola fej,
fej kókuszfából,
egyszerű bambusz fej,
a normál fuvolafej, összehasonlítás ként.
Flute d’amoure fejek
A képen látható középső buxusfa fej flute d’amore-hoz készült. Egy kicsit nagyobb, mint a szokásos fuvola feje (lent), de kisebb a felül látható grenadilla altfuvola fejnél. A flute d’amore-t nem ismerik igazán. Hangolása Bé és Á is lehet; hangja az altfuvola és a szokásos fuvola tulajdonságaival is rendelkezik. Úgy találom, hogy inkább a normál fuvolához áll közelebb, és nagyszerű vokalitása van, amelyet, de ugyan akkor oly nehéz elérni és oly kívánatos lenne normál fuvolán is. Ellentétben az altfuvolával mind a 3 teljes oktáv elérhető a flute d’amore-on kompromisszum nélkül. A mély hangjai erősek és a magas hangokat könnyebb tartani, mint a normál fuvolán. A három regiszter nagyon kiegyenlített különösen az artikuláció és a hangerő tekintetében. Trevor Wye egyik CD-jén hallatunk flute d’amore-. Sok jazzfuvolás is használja éneklő karaktere miatt. Készítettem egy Beethoven vonósnégyes átiratot 2 fuvolára, flute d’amore-ra, és altfuvolára. A flute d’amore a brácsa szerepét veszi át. Nagyon kényelmesen megszólaltatható a hangszer mély regisztere, míg a normál fuvolán ez néha erőszakoltnak tűnik.
Djalma-Julliot fuvola
Az egyik legkorábbi Böhm rendszerű flute d’amore-t Djalma-Julliot készítette. Maga Gaubert játszott rajta az 1900-as Párizsi Világkiállításon. Csak ezüst érmet kapott, mert abban az évben Louis Lot és Bonneville mindketten arany érmet nyertek hangszereikkel. Annak ellenére, hogy sok fuvolát gyártanak nagyon ritkán találkozhatunk Djalma-Julliot fuvolával.
Basszusfuvolafej fából
A basszusfuvola hangja nagyon vivős tud vinni. A képen egy mopani basszusfuvolafej látható egy Artley Ogilvie modellen. A konvencionális (bajusz nélküli) szájrész jól illeszkedik az játékos állához és olyan érzést kölcsönöz, mintha normál fuvolán, vagy altfuvolán játszana. A súlya sokkal kisebb, mint az eredeti fém fejé. Thomas Ogilvie 1962ben szabadalmaztatta találmányát. Az egész hangszeren elegáns tüske nélküli mechanikát használt, amely a modern fuvolák mechanikáját előlegezi meg. Trillabillentyűk nincsenek. A keskeny furat lehetővé teszi a 3 oktáv használatát. Thomas Ogilvie volt a tulajdonosa három két számjegyű Powell fuvolának is amelyek a huszas évek végén készültek.
Egy kitűnő Gary Schocker cd fuvolára és gitárra. Külön felhívnám a figyelmet a Bartók darab kiváló átiratára. A címekre kattinta juthatunk el a hangmintákhoz, az eredeti forrás oldalon.
Interjú Nagy Ákos zeneszerzővel Danczi Csaba László
Nagy Ákos – kortárs zeneszerzőként – a késő gótikus és a kora reneszánsz zenei világot elemzi, amelynek nyomait éppen úgy tetten érhetjük műveiben, ahogy az erdélyi népzenét, az indiai, a khmer, a balinéz vagy a japán kultúráét. Újabb formák és újabb struktúrák érdeklik, s ezeket sajátos dallamrajzolatokkal tölti ki, melyek gyakran a nem temperált rendszerből valók. Kedveli a különféle matematikai sorozatokat, a variáció elve alapján szerveződő textúrákat, melyeket poliritmikus, politempós anyagokkal dúsít.
A kettőezres évek elejétől sorra találkozhatunk cikkeivel, recenzióival, zenei tárgyú írásaival a kulturális lapok hasábjain. 2009 januárjában négy társával SZIMNIA (Szimmetrikus Zenei és Írásos Műveket Népszerűsítő és Ismertető Alapítvány) néven kortárs zenét propagáló alapítványt hív életre (amely azóta alkotóműhelyként létezik), ennek művészeti vezetője és programszervezője. 2009 májusától Karnevál címmel kortárs zenei műsort vezet a budapesti Fúzió Rádión (ami azóta megszűnt, ill. átkerült a Civil Rádióba).
Több bemutatója hangzott el már Magyarországon, Budapesten és a vidéki városokban egyaránt.
PRAE.HU: Ha kortárs zenei koncerten járok, többnyire azt látom, hogy szinte kizárólag szakmai közönség van ott, miközben ez szerintem lehetne másként is. Néha ugyanis vannak olyan előadások, amelyekre egyáltalán nem szakmai közönség gyűlik össze.
Nagy Ákos: Régóta boncolgatom azt a kérdéskört, hogy miért is járnak ennyire kevesen egy ilyesféle hangversenyre. Ha elfogadom azt a közhelyet, amit a szakma egy része – a közönséggel egybehangzóan – szokott mondani, akkor a válasz az az, hogy egyrészt azért, mert a zene túlságosan bonyolult, túlságosan matematikaivá, túlságosan intellektuálissá vált. Másrészt, mert csúnya, megemészthetetlen, kakofon, disszonáns.
Az idén, szeptember 24-én Dunaújvárosban volt azonban egy kifejezetten nem ilyen jellegű koncertünk, ahol nem szakmai közönségnek énekelt egy helyi kórus, a Viadana kamarakórus, amit Kurucz Gergely karnagy dirigált, azon apropóból, hogy 60 éves lett a város.
Egy rendezvénysorozatot indítottak el Dunaújvárosban, és ennek keretén belül hangzott el egy 8 szólamú kettős kórust, illetve előre rögzített elektronikát foglalkoztató darabom, a Lever du Soleil dans le Brouillard apparant című.
Teljesen megdöbbenve tapasztaltam, hogy pár szék híján gyakorlatilag telve volt a Bartók Kamaraszínház aulája – ez számszerűsítve olyan 100-110 szék volt. Akadt egy-két olyan ember is, aki szavakká formálta pozitív véleményét és azt, mondta, elgondolkodott a darabon, illetve a darabok után. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb élményt nem is nyújthat a zene a hallgatóságnak.
Ez nagyon pozitív koncertélmény volt, és nem mellesleg előző évben is kétszer adtunk koncertet szintén Dunaújvárosban, mint Szimnia Alkotó Műhely, és hasonló számú volt ott is a közönség. Meg kell jegyezzem, hogy volt elég sok fiatal is.
Ha a főváros 100 km-es vonzáskörzetét veszem alapul, akkor azt látom, hogy igenis van közönség, amely nem feltétlen szakmai. Ahol szűkebb a kulturális paletta, ott az emberek nem működnek olyan zárt elektronhéjakkal rendelkező nemesgázok módjára, mint Budapesten. Ott vegyülnek, és szerves vegyületet alkotnak.
PRAE.HU: Azt mondod, hogy kakofón meg csúnya, viszont tömegek járnak noise koncertekre.
Nagy Ákos: Na látod, ez tényleg fura. Azt hiszem kicsit más ennek az egésznek a megközelítési módja: mindkét társaság, mindkét szubkulturális közeg többnyire sznob.
Mindkét színtéren előfordul egyfajta sznobizmus. Az, aki mondjuk a Drótanyára jár, vagy akik Nagy Fülre illetve Havizajra járnak vagy jártak, azok lenézőek az úgymond akadémikus elektronikus zenékkel szemben. A másik tábor meg ugyanúgy lenéző az úgymond maverickekkel szemben, akik autodidakta módon jutottak el hasonló eredményekre, mint mondjuk Stockhausen, vagy itthon az Ear Együttes, vagy Eötvös, vagy bárki más. Ezért sem látok semmiféle közeledést, közlekedést az egyik táborból a másik felé.
Visszatérve a fő kérdésedre: rohamvást nyitnia kéne a szakmának. Azt gondolom, ismét lehetne egy plein air jellegű mozgalmat elindítani, megint érdemes lenne azon, a már kézhez kapott gondolatiságból kiindulva indukálni egy oktatási szkémát, amit már felvetett jóval ezelőtt Kodály, vagy Japánban Suzuki.
Az átlagos képességű gyerekek zenei képzését célozza a Suzuki-módszer, amelynek a lényege, hogy a gyereket egészen kicsi korától kezdve zenei környezet veszi körül: hallás után tanítják a gyerekeket. Kazettán folyton hallgatják, amit játszaniuk kell (Winner–Martino 1993). Ez a lényeg: játszva tanítani a gyerekeket a zenélésre. Kiemelkedő és példaértékű módszer, amit Franciaországban sikerre vitt Kurtág György a Játékok zongorafüzeteivel.
Hogyha homo faberként, dolgozó, eszközhasználó emberként állok hozzá a zenéhez és a szakmaiságot hangsúlyozom, akkor a gyerekek ettől menekülni fognak. Hogyha homo ludensként állok hozzá a zenéhez, a zenéléshez nem csak mint alkotó, hanem mint ember, mint pedagógus, akkor a gyerekek ugyanúgy játszva fogják elsajátítani ezeket a kortárs zenei manírokat, akkor ez az ő esztétikai és ideológiai bázisukba úgy fog beépülni, mint ami szép és számukra kedves.
Azt a közönséget azonban, amely a ’40-es, ’50-es évek magyar rákosi-diverdimento stílusú zenéire jár, sokkal nehezebb lesz felrázni az álomból, amit már több évtizede álmodnak.
PRAE.HU. Majdnem egyszerre volt az Ultrahang Fesztivál meg a Making New Waves. Úgy éreztem, hogy az Ultrahang Fesztivál spontán – a te kifejezéseddel élve – homo ludens. A Making New Waves közönsége teljesen más, inkább homo faber, miközben a zene teljesen ugyanaz.
Nagy Ákos: Igen, bár én a Making New Wavesben mégis láttam egyféle játszó emberszerű hozzáállást, pláne, amikor meghívták Alvin Luciert és más hasonló kaliberű mestereket…
Eszembe jutott még valami. Van egy harmadik aspektusa is a “miért nem a jár a közönség ezekre a koncertekre” kérdésnek, bár ez összefügg az előző válaszokkal. Kimondhatjuk azt hiszem, hogy amit az avantgarde műhelymunkaként a közönség elé tálalt, arra jogosan az a közönség reakciója, ami jelenleg is zajlik, vagyis hogy nem jár el ezekre a hangversenyekre. Noha ez nálunk nagyon fura, mert a Rottenbillerben, amikor az Új Zenei Stúdió elindult, még a csilláron is emberek lógtak.
Mindenképpen bekapcsolódnék államigazgatási szinten a kortárs kultúra támogatásába, mint ahogy például az a görögöknél volt. Mint az athénieknél, állami szinten előírnám – persze nem spártai vasszigorral, inkább egyfajta hasznos javaslatként -, hogy menj, és igenis kulturálódj! S bizony ezt támogatnám is. Nem feltétlenül adótrükkökkel (a Szerencsejáték Zrt. és az NKA közötti lebonyolításra gondolok) vagy a kafetéria rendszerbe beleépítve, hanem meghatározott jegy vagy zseton kiosztásával. De persze bármi mást ki lehetne találni. A közösen átélt művészeti élményeknek közösségteremtő és nevelő hatása van.
PRAE.HU: Az Új Zenei Stúdió is foglalkozott minimál vagy repetitív zenével. És a kérdésem megfogalmazásakor arra gondoltam, hogy a John Adams meg Steve Reich koncertek dugig tömve vannak, és az is kortárs zene. Azt érzem, hogy ez a hozzáállás távol áll a mai magyar akadémikus kortárs zenétől.
Nagy Ákos: Részint igen, részint nem. Azért rengeteg olyan magyar szerző van, aki átesett életében nem egyszer egyfajta repetitív vagy minimál-repetitív korszakon.
Én eleve különbséget tennék a minimalizmus és a repetitív zene között – ezt általában nem szokták megtenni. Lényegileg saját stílusomra is azt mondanám, hogy minimalizmus. Az építőkockáit illetően, illetve ahogyan az apró formákból haladunk a nagyobb forma felé, de repetitívnek semmiképpen sem mondanám.
PRAE.HU. A minimalizmust én is érzem a kortárs előadásokban.
Nagy Ákos: Van is. Csak engem kifejezetten bosszant, hogy valami úgy minimalista vagy repetitív, hogy lemond azokról az eredményekről, amiket a ’60-as, ’70-es években már elértek mások. Gondolok itt az aleatóriára, a csoportstruktúrák determinalizáltságára, vagy akár Ligeti polifóniájára. És nem beszélve arról, hogy van egy Kurtág-i minimalizmus is, ami teljesen más, mint a Steve Reich-i minimalizmus. Nekem egyébként Ligeti zenéje is minimalista.
Az a fajta minimalizmus, amit Kurtág vagy Ligeti csinál, sokkal közelebb áll hozzám, mint az a repetitív zene, amit a nyugati, new york-i iskola csinált. Ha már minimalizmus, vagy ha már egyfajta repetitív iskola, akkor inkább a kaliforniai, és akkor inkább John Cage-et mondanám, illetve Harry Partch-ot. Nekem nagyon-nagyon nagy szívügyem Partch zenéje és az új építésű hangszerei, a hangolási rendszere.
PRAE.HU: Ha már Partch felmerült, engem nagyon érdekel a mikrohangolás és más hangolási rendszerek.
Nagy Ákos: Jövőre fogják bemutatni egy darabomat, Cauda Pavonis a címe. Régóta érdeklődöm az alkímia – a németalföldi alkímia – iránt. Gyakorlatilag a címe és a hangszerelési ötletek is innét adódtak. Ott a fuvola és az oboa nem negyedhangos hangolásban, hanem piszkos hangokban, dirty tonesokban játszik. Persze van egyfajta rendszer, amibe ez beleillik, de mégis ki-kilóg a nagy struktúrából, és például a klarinét ehhez úgy illeszkedik, hogy fej nélkül kell játszania. (Úgy, hogy leveszi a klarinét fúvókáját.) Teljesen másfajta hangolási rendszer áll így elő.
PRAE.HU. Harry Partch az ókori görögökhöz próbált visszanyúlni a különleges hangszereivel.
Nagy Ákos: Nem tudom, hogy itthon mennyire köztudott róla, de édesapja Kelet-Ázsiában élt, és vitte nyilván a kis Harry-t is. Ott magába szívhatta bőségesen a balinéz zenét, a gamelánt és egyéb keleti kultúrák hangolási rendszerét. Ez a magatartás, mert szintetikus, számomra is vonzó.
PRAE.HU: Partch-nál a színház, a vizualitás fontos szerepet játszott, mint egyfajta összművészet.
Nagy Ákos: Wagner után szabadon…
PRAE.HU: Igen, Wagner is arról írt, hogy milyen csodálatos a görög színház, amelyben a kényelmetlen sziklapadokon órákig némán ül és hallgat a hatalmas tömeg.
Nagy Ákos: Igen, Wagnernek sikerült. Ő a “jövő zenéjével” meg tudta azt csinálni, amire azt hiszem mindannyian vágyunk, bár az is igaz, hogy akkoriban az emberek a kupolás szerkezetekre sokkal fogékonyabbak voltak, mint egy ennyire felgyorsult világban. Szóval a minimalizmus jó, mint forma.
PRAE.HU: Én úgy értelmezem Grabócz Márta könyvét (Zene és narrativitás), hogy nagyjából a romantikától kezdve váltás következett be a kupolás szerkezetekről a narratív formák preferálása felé.
Nagy Ákos: Ezt én is így látom. Igen, én is arra jöttem rá, hogy ahogy a gépek megjelennek, ahogy a gépek egyre jobban előtérbe kerülnek, és ahogy egyre jobban átlépünk az indusztriális társadalomból a posztindusztriális társadalomba, úgy egyre inkább a motorikus mozgás, a motorikus mozgást elősegítő apróbb formák és rövidebb időegységek és a rövidebb “kupolás” szerkezetek válnak vonzóvá a hallgatók számára.
De ezen szerkezetek ne mondjanak le azon harmóniai, hangszerelési, ritmikai, metrikai, egyéb zenét avagy a zene paramétereit illető újításokról, amikhez előzőleg már nagyon sok szerző eljutott. Lehet hogy ókonzervatív, de én haladáspárti vagyok.
E tekintetben kevesen fogják a kezemet, azt látom. Pontosan amiatt, mert megijednek, hogy nem megy be x számú hallgató a koncertjükre. De el lehet vinni a koncertjeiket vidékre, ahol kulturális szomjúság van. Tehát ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor emelje meg Mohamed a fenekét, és menjen el ő a hegyhez.
Szóval, ha nem vált nyilvánvalóvá, akkor gyakorlatilag azáltal, hogy lemondanak az előbb tárgyalt eredményekről, mármint John Adams, Steve Reich, La Monte Young vagy akár Philip Glass, ezáltal ők – vállaltan, vagy nem vállaltan is, de – bekerülnek egy populáris bugyorba, ami nyilvánvalóan az emberek többségének sokkal tetszetősebb, mint egy Ligeti vagy egy Kurtág, vagy akár Eötvös Péter.
Az ezekről az eredményekről lemondó repetitív vagy minimalista zene nyilvánvalóan sokkal több embert tud megnyerni a maga ügyének, hiszen ha megnézünk egy John Adamset, egy mai John Adamset vagy Steve Reichet, ők gyakorlatilag a már bejárt stílusokat írják újra és újra.
Ez egyvalamire kiválóan alkalmas: pedagógiai szándékkal el lehet vezetni az embereket a “mélyebb” zenék felé. Ezt is fel lehetne használni oktatói célzattal, ahogy azt Orff tette az ütőhangszeres darabjaival, még anno a náci Németországban, mint anti-dodekafonista szerző.
Például az Amadindának nagyon üdvös a pedagógiai munkássága, hogy vállaltan, nem gügyögve odaáll a gyerekekhez, és Edgar Vares Ionisation darabját játsszák már évek óta, vagy például Kagelnek az utcai muzsikushoz címzett darabját.
Az Őszi Fesztiválon is mentek ezek a darabok, egy-egy UMZE hangversenyen is előfordultak; illetve volt egy Bach és a XX. Század című, nagyon jó kezdeményezés, az akkori, még MATÁV zenekaré. (Ekkor vagy ekörül nevezték át T-Mobilra.) Ami nagyon tetszetős volt, hogy egy zenetörténész, Földes Imre kiállt és magyarázott a darabokról: Bachról, s egy picit a kortárs zenéről is…
Azt hiszem, elérkeztünk az ötödik aspektushoz, és ez is nagyon fontos. A romantika óta, hogy a zenét szimfonikus költeménynek hívják, hogy a zenét program alapján írják, egyfajta költői program segítségével, innentől a verbalitás nagyon fontos. Innentől az írott szó a zenét elősegítő eszköz lehet. Sajnos azt látom, hogy a legtöbb szerző bartóki köpönyegbe bújva nem hajlandó a darabjáról beszélni. Nem feltétlenül kell kiállni a színpadra: meg lehet kérni zenetörténészeket, vagy le lehet ezt írni.
PRAE.HU: Én nem szeretem, ha megmondják mit halljak, szerintem a zenének szavak nélkül, önállóan is működnie kell.
Nagy Ákos: Ez így igaz, pláne egy non-verbális nyelvezetnek. De én nem is az Arany János-féle “gondolta a fene” című mondatra akartam kilyukadni, inkább arra, hogy a – remélem ez nem bántó, mert nem annak szánom – nyolcadik kerületi romától egészen az öt diplomás doktorig egyfajta közös nyelven elmagyarázni, hogy mik azok, amik a 20. századnak, és különösen a század második felének az eredményei. Akár azt a schoenberg-i mondatot is idekapcsolva, hogy “hölgyem, manapság már nem az a fontos, hogy mi a szép, hanem hogy mi az igaz”. Mert a szépnek már Musszorgszkij óta – és már őelőtte is – merőben más a jelentéstartalma.
Az emberekkel birokra kell kelni, mert a hangnemi zenéknek a több száz éves nyomása ott csücsül a vállukon. Ha már említetted a romantika elszakadását – mondhatjuk ezt akár elidegenedésnek is -, akkor azt kell mondanom, hogy van egyfajta olyan elvárása, hozzáállása az embereknek, hogy legyen mindegyik darabnak új formája, új színvilága, új mondanivalója, egy kicsit új harmóniavilága, egy kicsit új még ez is, meg amaz is.
A közönség két dolgot vár el tőlünk: egyrészt legyen új, másrészt bár legyen új, de mégis a régihez szervesen kapcsolódva befogadható és klasszikus a darab. Ennek pedig képtelenség megfelelni.
PRAE.HU: Minden ember azt képzeli, hogy ért a zenéhez.
Nagy Ákos: Mint ahogy a focihoz is. Csak én azt látom, hogy ezek az emberek úgy értenek a focihoz, mint a politikához: négy évente elmennek választani; négy évente bekapcsolják a tévét és nézik a VB-t. De a foci nem ez, és a politika sem ez. Mint ahogy a zene sem ez. Persze lehet olyan frázisokat puffogtatni, hogy nincs jó meg rossz zene, meg nincsen könnyű meg komoly, meg nincsenek műfaji határok, csak jó zene van. De ezt mindig azok az emberek szokták mondani – ha megfigyeled -, akik a legfasisztoidabb módon állnak hozzá a különféle stílusokhoz és műfajokhoz: ők a legkirekesztőbbek.
És még valami nagyon fontos a közönség című történethez: az ének-zene tanárok képzése katasztrofálisan rossz. Az, amikor egy ének-zene órán fegyelmezéssel megy el az idő, vagy azzal, hogy az ének-zene tanár képtelen megérteni, hogy ezek a gyerekek nem fognak modális hangsorokat fejből megtanulva magyar népdalokat elemezni.
Mindkét gödör igazi gödeli gödör. Mély, sötét, nyirkos és baromira rossz. El fogunk jutni oda, pontosan az által, amit Gödel mondott, hogy szükségszerűen kell lennie a halmazban olyan elemeknek, melyekkel a halmaz bizonyos elemei már nem bizonyíthatók be, illetve már nem relálódnak és nem korrelálódnak.
Na de könyörgöm, ha ezt az ember tudja, mert meg van erre tanítva, mert olyan ember tanítja, aki nem elszakadott, és nem nemesgázként lebeg az éterben, hanem reakcióra éhesen éli az életét, akkor ezek a pedagógusok megint pedagógusok lesznek, és képesek lesznek arra, hogy játszva tanítsák az embereket a zenére.
Tehát a Kodály rendszer kétség kívül rossz, a “Kodály apácák” miatt. Számtalan hibája van, de mindezek ellenére egy előnye mégis volt a rendszernek, ami mára halott: hogy még a legrosszabb szakmunkásképző intézetnek is volt minimum egy kórusa. Akkortájt a zenetanárok képesek voltak arra, hogy az embereket megtanítsák szolmizálni, hogy az embereket rávegyék olyan “magasabb zenei műveletek” elvégzésére, amit egy “laikusnak” nem is kell tudnia.
Ez az egyik aspektus, ami mégis jó a Kodály rendszerben, a másik pedig az a mondat, illetve két mondat, amit Kodály mondott. Az egyik, hogy csak jót a fülnek. A másik pedig az, hogy hagyni kell a gyerekeket. Mert mindegyik gyermek improvizál, ha hagyják.
Azért nem jó a Kodály módszer, mert pontosan ezt az utóbbi mondatot nem fogadta be, hogy improvizálni kell. Viszont ezt dolgozta ki Suzuki: a gyereket nem szabad megnyomorítani semmiféle kottával sem semmiféle szakfogalmakkal. Előbb fedezze fel a hangszert, kezdjen el rajta úgy csúszni-mászni, mint kisdedként a földön.
Igenis nyissuk ki a zongorát, pendíttessük meg velük a húrokat, hadd kaparásszon a húrokon. Ha van bent egy üstdobverő, hadd üsse azokat a húrokat, mert neki ez cimbalom, hadd huzigálja rajta a fésűt, hadd doboljon rajta.
Mert elfelejtettük azt, hogy ez játék. S a felnőttek világa egy homo faber világ, ami a gyerekeket nem hagyja játszani.
Nagy Ákost , mint illetékest kértem meg, hogy zenei illusztárációkkal lássa el a prae.hu-n megjelent és onnan általam átvett interjúját; és tőle tudom, hogy az idei Ruhrtrienale-n európai bemutatója lesz a Delusion of the Fury című Partch műnek.
Announcing the Wm. S. Haynes Company 125th Anniversary Flute!
There will be 25 Limited Edition flutes built with beautiful special features:
- Hand-engraved keys & rings
- Hand-engraved crown with diamond inset
- Hand-engraved with the Wm. S. Haynes 125th Anniversary logo
Fennállásának 125. évfordulóját ünnepli a Hayne Flute. Erre az alkalomra 25 darab különleges fuvolát készítettek az alábbi specifikációkkal:
- kézzel gravírozott billentyűk
- kézi gravírozású dugó, gyémánt berakással
- kézi gravírozású Wm. S. Haynes 125th Anniversary logó.
A mai Haynes-művészek között találjuk Gary Schockert és Ransom Wilsont is, de a céggel kapcsoltba került Rampal és Sir James Galway is. A Haynes cég első művészeti tanácsadója volt George Barrere, aki 1935ben elhagyta a New York-i Szimfonikusokat és szóló karrierbe kezdett. Ezért neki készített a Haynes cég első ízben platinafuvolát, amely egyben az első amerikai platina hangszer is. Ezen a fuvolán mutatta be Barrere Varése Density 21.5 című szólófuvola darabját, amely kifejezetten erre a hangszerre íródott. Egyébként a cég története 1888ban kezdődött, amikor George és William Haynes elkészítette első fuvoláját. A cég teljes történetét megtudhatjuk az alábbi linken, mégpedig igen látványos formában, sok érdekes részlettel!
