Kettős jubileum előtt áll.
Igen, egyrészt 25 éve nyitottam meg önálló műhelyemet a Kiss József utcában, másrészt a Fon-Trade Kft. 15 éves lett ebben az évben.
Sikeres hangszerész, de sikeres kereskedő is. Összeegyeztethető a kettő?
Nehezen, sőt egyre nehezebben. A javításhoz, restauráláshoz összeszedettség, elmélyültség kell. A bolt forgatagában erre már nem volt lehetőségem. Az üzlet szervezése is egy másfajta tevékenységet kíván. Így nem könnyű a két dolog összeegyeztetése. Ma már a javítási munkákat is inkább irányítom, jómagam csak a professzionális, úgymond mester hangszerekkel foglalkozom.
Tudom, hogy egyedül Ön készített Magyarországon arany fuvolát.
Igen, ez egy 10 és 14 karátos aranyból készült, forrasztott lyukas testű, ezüst billentyűs hangszer, amire tényleg nagyon büszke vagyok, mert igazán jól sikerült – a fuvolások szerint is. Elsősorban belső, szakmai indíttatásból, magamnak készítettem, de jónéhány koncerten, lemezfelvételen szerepelt már sikerrel.
A kereskedelem sok mindent megváltoztatott.
Nem csak a kereskedelem, a világ is sokat változott. Annak idején a muzsikusoknak több idejük volt, így a műhelyemben zenéről, hangszerekről, újdonságokról beszélgettünk. Nekem mindig nagyon fontos volt a jazz – sokszor együtt fedeztük fel az új zenéket. Nem véletlenül mondták, hogy a Csidernél bárki megtalálható, valószínűleg előbb, mint otthon. Így sok koncert itt, a műhelyben szerveződött. Igaz, nem volt mobil – de még vonalas telefon se sűrűn.
Ez másfajta részvételt jelentett a világban.
Nekem nagy szerencsém volt, hogy még ismerhettem a nagy elődöket, akik még a háború előtti, igazi hangszer készítésben dolgoztak. Tanulhattam tőlük. A Schunda, Sternberg és Stowasser gyárakban az akkori korok mesterei teljesen más szemlélettel álltak a munkához és a szakmához, mint a mai generáció. Szemléletről és egyéniségről beszélek, ami soha nem jön már vissza. Nem felejtem el, amikor önálló ipart kezdtem, a mellettem lévő üzletben volt egy idős maszek asztalos bácsi. Nagyon sokat dolgoztam, bizony sokszor már hajnalban a műhelyben voltam, késő éjszakáig. Egyet nem tudtam soha, előbb jönni, mint a szomszéd iparos. Már hajnali fél négykor égett nála a villany. Annak a nemzedéknek ez természetes volt.
Gondolom, nem volt könnyű önállóvá válni.
Nehéz volt sok szempontból, működési engedélyhez sem volt könnyű hozzájutni. A meszekok a „megtűrt” kategóriába tartoztak. Abban volt nagy szabadságunk, hogy dolgozhattunk éjjel-nappal, ha akartunk. Ez nagyon jó volt számomra. Persze volt olyan kolléga, aki nem igazán tudott élni ezzel a „szabadsággal”, így idővel tönkrement, eltűnt a szakmából. Viszont aki komolyan foglalkozott a munkájával, az jól meg tudott élni belőle. Számomra a legnagyobb fájdalom ezekből az időkből, hogy megfosztottak minket az utazás lehetőségétől.
Muzsikus múltja gondolom, hozzájárult a szakmai sikerekhez.
Igen, kamaszként zenész akartam lenni, játszottam fuvolán, klarinéton és szaxofonon. Egy ideig aktív zenészként is tevékenykedtem. Elég jól ment, de azt a mércét, amit felállítottam magammal szemben, valószínűleg nem tudtam volna teljesíteni. Viszont hangszerészként másképp álltam a szakmai problémákhoz, mint azok a javítók, akik nem voltak muzsikusok. Hangszerészként így hamar jelentős sikereket értem el. Megízleltem a manuális munka örömét, egy másfajta „alkotás” élményét. Éreztem, hogy ez az én igazi világom, ahol meg tudok felelni saját mércémnek is. A zenészek által felvetett kérdések, akusztikai és játéktechnikai problémák mindig különösen izgattak, hiszen muzsikusként is álltam mindehhez.
Később elkezdett külföldre járni.
Amikor lehetővé vált, azonnal elkezdtem utazni. Persze mindig is erre vágytam, a világot felfedezni akartam. Ezek a túrák legtöbbször egyben tanulmányutak is voltak, így rengeteg technológiát ismertem meg világszerte. Ez is egy belső késztetés volt számomra, mert már rég jól menő és sikeres iparos voltam, amikor például Japánban hónapokra beültem egy fuvolakészítő gyárba dolgozni és tanulni. Ez nagyon jó iskola volt úgy szakmailag, mint emberileg, morálisan. Persze az mindig nagy élményt, elégedettséget okozott, hogy külföldön díjazták a szakértelmemet. Ez abból is adódott, hogy nekünk itthon az anyag-, szerszám- és eszközhiány miatt borzasztó nehézségekkel kellett szembenéznünk a javítások során. Sokszor olyan módszereket kellett alkalmazzunk, melyek elképesztő kreativitást igényeltek, amikre a nyugati országokban semmi szükség nem volt. Például ezüst kanálból készítettünk fuvola szájrészt. Párizsban tanultam a Straubinger-féle párnázási eljárást. A 3 napos kurzust személyesen David Straubinger tartotta tizenegynehány hangszerésznek Európa legkülönbözőbb országaiból. David addig még csak nem is hallott Magyarországról, nem győzött csodálkozni, hogy mit keresek én ott. Azt hitte, valahonnan Ázsiából érkeztem, ahol lovakon közlekedünk. De miután másfél nap alatt, elsőként és kifogástalanul végeztem a hangszer párnázásával (a többségnek a 3 nap is kevés volt erre), egyszerűen nem értette a dolgot, milyen hely lehet az, ahonnan jöttem, mert ő ilyet még nem látott. Azonnal meg is látogatott Budapesten. Persze én is számos alkalommal jártam a műhelyében, Indianapolis-ban – sőt méltónak talált arra, ami egyébként nem szokásos, hogy megtanítson a fuvolakészítés titkaira.
Ez a magyar kreativitásnak is köszönhető?
Bizonyos értelemben igen, meg nyilván annak a biztonságnak is, amit az előbb említett szakmai kényszerek gerjesztenek.
Hogyan látja a szakma jövőjét ?
Van egy világjelenség, mely szerint egyre kisebb az igény a szakmánkban a speciális szaktudásra. A nagy gyárak nem fizetnek meg, nem foglalkoztatnak képzett szakembereket, csak olcsó betanított munkásokat. Tele van a piac filléres, gagyi hangszerekkel, amiket nem érdemes javítani sem. Inkább eldobják és vesznek helyette egy újat. A jelenség most kezd még élesebbé válni, a kínai termékekkel árban már nem lehet versenyre kelni. Néhány éve a Kínából érkező hangszerek minden szint alatt voltak, mára viszont jelentősen változott a helyzet: elfogadható minőséget is képesek produkálni elképesztően alacsony árakon. Egy út van számunkra: a régi mester hangszerek állagát megóvva és azok megbecsültségét növelve lobbizni a minőség iránti igényért, hiszen professzionális hangszerekre mindig szükség lesz. Igazi karaktere, egyénisége csakis egy mester által készített hangszernek van.
És van még egy másik jelenség: az internet, amely viszont a hagyományos kereskedelmet teszi tönkre. Mindig van egy olcsóbb ár, amit az interneten megtalál az érdeklődő. Sok elektronikus hangszert árusító bolt szenved ettől. A szakboltban a vevő kipróbálja a terméket, konzultál a szakeladóval, majd megrendeli valahol a neten. Minket, fúvósokat ez még nem érint annyira súlyosan, mivel ezeket a hangszereket szeretik kipróbálni, megfújni vásárlás előtt.
Változik az élet, a szakma és sajnos nem a legjobb irányba. Ön viszont fenntartja azt a világot, amiben elkezdett dolgozni.
Igyekszem „testközelben” lenni a hangszerekkel. A Straubinger-féle párnázást csinálom fuvolákon, amikor időm engedi, öreg hangszereket restaurálok, fuvolafejeket készítek. Gyűjtöm a hangszereket, a hangszerekkel, zenével kapcsolatos művészeti alkotásokat. Bizonyos értelemben ennek a vágynak felel meg a bécsi hangszer üzletem, amely galériaként is funkcionál. Emellett több lemezt, kottát, könyvet is kiadtam – ebben persze sohasem üzleti szempontok vezéreltek.
A nagy hangszerészek mindig is foglalkoztak mecenatúrával. Többek között Schunda is.
Igen, ez talán egy lelki igény, késztetés az életemben. Úgy érzem, ez teljesebbé teszi a munkámat. Mivel a zenéből, a zenészekből élek, illik visszajuttatni valamit oda, ahol szükség van rá. Bátran állítom, hogy ebben úttörő voltam a szakmában. Sajnos, mint tudjuk, a tehetség, a jószándék és a pénz nem mindig járnak együtt. Sok helyen elkel a segítség. És ha valami az én segítségemmel tud megvalósulni, különös öröm számomra, hogy benne lehettem, még ha nem is én álltam a színpadon egy hangszerrel a kezemben.
Térjünk vissza a Fon-Trade-hez. Rengeteg hangszert látok itt.
Az álmunk az volt, hogy olyan üzletet hozzunk létre, ahol lényegében minden van, hogy különféle márkákat, modelleket össze lehessen hasonlítani. A nagy invesztíció miatt a hangszerboltok többsége erre képtelen és igazából kereskedelmi szempontból nem is egy nagy buli, mivel lassú a forgás, lassan jön vissza a befektetett összeg. Viszont, amikor egy muzsikus, egy vásárló bejön hozzánk, a hangszerek óriási, kipróbálható kínálatából tud választani és megtalálja magának az igazit, akkor úgy gondolom, jó az irány.
Nagykereskedelmi tevékenységet is folytatnak.
Igen, ez egy negyedik vállalkozásom, amely a többi üzletemtől függetlenül működik és csak kereskedőkkel áll kapcsolatban. Úgy gondolom, palettáját tekintve áraival Európa bármely hangszer nagykereskedésével felveszi a versenyt. Mindig törekedtem arra, hogy a kereskedő kollegákkal is jó legyen a viszony. Gyűlölöm a – főleg az utóbbi időkben divatba jött – mentalitást, gondolkodást, harcot, „majd én tönkreteszem!” stb. Egy hajóban evezünk, találjuk meg az utat a korrekt együttműködéshez, ha lehet. (Nehéz…)
Lényeges dolog: híres a vendéglátásáról, akár egy egész disznót is levágnak Önnél ilyenkor. Üzlet ez? Barátság?
Hát, szeretem a finom ételeket, a borokat, amit egyébként jómagam termelek is. Nagyon fontos a társaság, hiszen az ember a kapcsolataiban tanul meg mindent. A zenei élet kiválóságai tisztelnek meg vendégségükkel egy-egy ilyen alkalomkor, ők természetesen jó barátaim is egyben. Üzlet ? Barátság ? Érdekes, a napokban végiggondoltam a külföldi üzleti (import) kapcsolataimat, és kiderült, hogy jórészük szintén barátsággá vált az idők folyamán. De akikkel a távolság, vagy az elfoglaltság miatt mégsem, azokkal is erős a kölcsönös szimpátia, hasonló a gondolkodásunk. Nehezen tudok bárkivel üzletelni, aki nem az én világom, például, mert nyálas, pitiáner, vagy túlságosan üzleties a gondolkodása. Így ezek a partnerek el is maradtak. Fontos, hogy jól érezzem magam azzal és abban, amit csinálok. Csak az üzlet kedvéért képtelen vagyok jó pofát vágni.
De visszatérve a kapcsolatokra: igen, nagyon fontos a társ, a közös élmény, emlék. Volt, hogy utaztam külföldre és egyedül töltöttem egy időt valahol., ahol történt velem egy és más. De mivel ezt nem volt kivel megosztanom, nincs kivel visszaemlékeznem rá, olyan, mintha meg sem történt volna, ott sem lettem volna. A kapcsolataimban élek.
Kiléptünk az utcára a lakásból, autók mennek, az utcán emberek, villamos fékez. Belépünk ismét az üzletbe, megint jönnek: „Károly, hogy legyen?”. Az idő sebessége változott meg nagyon gyorsan. De mégis megmaradt valami finom lassúság, ami ott szövődött halkan az események mögött. A nagy elődök világa, a számtalan együtt meghallgatott lemez hangulata, a baráti összejövetelek íze. Megértettem az egymás mellett zajló életeket. Csider Károly különleges egyéniség. Több életet él párhuzamosan.
forrás:https://sites.google.com/site/2012megjeltech/erdekesseg/interju
»Excepting the many kinds of keyboards which either remain unknown because of their defects, or because they are not yet widely used, there are mainly two kinds of keyboards: the large keyboards [harpsichords] and the clavichords, which were up to now very successful. [...] The new pianofortes, if they are well built and resistant, have many advantages [...]. They are appropriate for solo playing, and for ensemble playing that is not too loud, but I believe nevertheless that a good clavichord, except for the fact that it has a weaker sound, has all the beauties in common with the pianoforte as well as the advantage of the vibrato and the support of the sound, because with the clavichord, I can, after the attack, still give emphasis to each note.« (Carl Philipp Emanuel Bach, Versuch über die wahre Art das Clavier zu spielen, 1753).
Sir James Galway’s tumblr blog.
