Volt idő, amikor a fuvolázás keményített gallérú, kackiás bajúszú férfiak feladata volt, akik nagyon értették dolgukat. Ma két olyan fuvolást vettem elő, akikhez időről-időre visszatérek, hogy megcsodáljam kivételes játékukat. Úgy emlékszem itt, a blogon lényegében még egyáltalán nem foglalkoztam velük. Mindkettőjük abban a korban élt, amikor már volt lehetőség maradandó hangfelvételek készítésére, így játékukkal kapcsolatban nem kell beszámolókra hagyatkozni, közvetlen benyomást is szerezhetünk. A két John a világ másik fertályának meghatározó, és – tegyük hozzá – ma is emblematikus alakja volt, mindketten Ausztráliából, illetve Új-Zélandról származnak. Lemmoné született korábban, Amadio körülbelül 20 évvel később, de lényegében mindketten a 19-20. század fordulóján bontakoztak ki, és a modern Böhm-fuvola mesterei voltak. Ha kicsit mélyebben tekintünk be életpályájukba, fel kell ismernünk, hogy ők a maguk korában gyakorlatilag rocksztár-kategóriájú művészek voltak. Tudom előre sokakat zavarni fog, de nagyon lényeges, hogy túllendüljünk a kompozíciók zenei értékén (vagy annak hiányán…) – különösen az első darab esetében – és úgy vegyük ezeket a műveket ahogyan vannak: vagyis szórakoztató zene, ami alkalmat ad a virtuóz képességek felmutatására. Legjobban akkor járunk ha a fuvolások képességei felé fordítjuk figyelmünket. Mindkét játékos hangja projektív, fókuszált, nyoma sincs hangképzési bizonytalanságnak, abszolút kiegyenlített a hangzás. A technikai felkészültség mindkét fuvolásnál kivételes, a kromatikus és diatonikus futamok rendkívül gyorsak és kidolgozottak. (Lemmoné bizonyos esetekben még bővíti is a technikai nehézséget a megírt anyaghoz képest az alábbi felvételen… Ha valaki szeretné, itt tudja összevetni a kottát a felvétellel). Mindkét fuvolás hangszere, illetve hangszerei ma is megtekinthetőek (link a megfelelő helyen), de mivel természetesen több fuvolájuk is volt nem tudom az adott felvételt melyik hangszeren játszották. Az viszont biztos, hogy a két John Radcliff-rendszert használt, ami a billentyűzet technikai megoldására utal, vagyis Theobald Böhm döntő találmányát, a cilindrikus furatot nem változik.
Tekintsük át elsőként Lemmoné felvételét és életútját – ez utóbbit Mimi Colligan adatai alapján! (Australian Dictionary of Biography, National Centre of Biography).
John Lemmoné - Ferdinand Sabathil (1852 — 1937) – Scherzo capriccio, op.250. (1908)
https://youtu.be/dDgCTtwhuaw
A felvételt 1910-ben rögzítették. Zongora – Maurice Lafarge.
Fuvola: https://collections.artscentremelbourne.com.au/#details=ecatalogue.7512 | [1980.064.001] Flute (3-Dimensional Objects) | Flute used by John Lemmone | Gift of Mr Robert Mitchell, Cultural Gifts Program, 1980. | Performing Arts Collection
John Lemmoné (1861-1949) fuvolaművész és zeneszerző 1861. június 22-én született Ballaratban, Victoria államban. Édesapja – Lamoni – görög származású aranybányász volt, anyja az angol Mary Baker. Lemmoné már gyerekkorában fém fife-on játszott a városi zenekarban, 12 évesen pedig megvette első fuvoláját, amelyhez az aranyat ő maga vonta ki az ércből (!!!). (Az arany nem a fuvola előállításához kellett, hanem ebből fedezte a vételárat – legalábbis most ez tűnik ki a rendelkezésre álló adatokból).
1874-ben a család Melbourne-be költözött, ahol John kiteljesíthette fuvola tanulmányait, és a Lyster’s Royal Italian Opera Company elsőfuvola lett. Tanult még némi összhangzattant és elméletet is, de lényegében – saját állítása szerint – nagyrészt autodidakta volt. Egy adelaide-i látogatása alkalmával, ahol a Theatre Royal Orchestra-val játszott, 1884 májusában debütált egy melbourne-i konvención. Lemmoné névváltoztatásával megszerezte a lehetőséget a külföldi sikerekhez. 1887-89-ben Amy Sherwin szopránnal turnézott Ausztráliában és Ázsiában. 1889. december 11-én feleségül vette Isabella Jeffrey Lindsay Stewartot Darlinghurstben, Sydneyben. Ezután új-zélandi és ázsiai koncertkörútja következett, amely során Janet Patey, Signor Foli és Charles Santley énekesekkel, valamint Pablo Sarasate hegedűssel turnézott.
1894-ben Londonban Lemmoné felújította ismeretségét Nelli Melbával, akinek ajánlásai tovább erősítették karrierjét. Fellépett Melba divatos összejövetelein és bemutatkozott Royal Albert Hallban, valamint turnézott Adelina Patti szopránnal. (Nálunk Kohler Gyula, Doppler Ferenc tanítványa lépett fel az énekesnővel – ahogy azt “A magyar fuvolázás kétszáz éve” című könyvünkben olvashatjuk). Angol sikerei 1896-ban egy dél-afrikai turnéhoz vezettek Amy Sherwinnel.
Amikor 1897-ben visszatért Ausztráliába, Lemmoné koncertmenedzserként kezdett tevékenykedni, Mark Hambourg zongoraművész és Marie Narelle énekesnő turnéit szervezte. Amikor Dame Melba 1902-ben Ausztráliában turnézott, Lemmoné lett a díva személyes és üzleti menedzsere. (A külföldi szakirodalom sokáig bizonytalankodott, hogy melyikőjük turnézott a dívával és ki volt a menedzsere, de mostanra kialakult egy szilárd nézet ezzel kapcsolatban). Noha 1904-ben ő irányította Paderewski lengyel zongoraművész látogatását, Melba elsőbbséget élvezett a többi érdeklődési körével szemben. A kiegyensúlyozott természetű, barátságos Lemmoné jó társnak biznyúlt a sokszor komplikált primadonna mellett. Melba barátként, „odaadó cimborájaként” jellemezte 1908-ban. Társulásuk azonban némileg elhomályosította Lemmoné fuvolaművészi tehetségét.
1910-ben a tengerentúlra utazott, és énekeseket választott ki az 1911-es J. C. Williamson operaszezonhoz, majd turnézott velük Új-Zélandon, Észak-Amerikában és Európában. Az első világháború idején ő rendezte Melba adománygyűjtő koncertjeit Ausztráliában és Angliában. 1919-ben, amikor idegkimerültségben szenvedett Sydneyben, Melba gyűjtést szervezett számára, amely több mint 2000 font adomány gyűlt össze. Amikor 1927-ben nyugdíjba vonult, hangszeres képességei töretlenek voltak. Még 1938-ban is felbukkant az ausztrál rádióban, amikor fellépett a Australian Broadcasting Commission-ban.
Lemmone második felesége, a sydney-i szoprán- és énektanár, Mabel Isobel Irene Batchelor volt. Isabella halála után, 1943. szeptember 28-án házasodtak össze Paddingtonban. Lemmoné 1949. augusztus 16-án halt meg Darlinghurstben, és elhamvasztották. Felesége és első házasságából született fia túlélte.
John Amadio – Bellini – Ária a Norma c. operából (Casta Diva)
Ami a kompozíció – különösen a téma – megformálását illeti Amadio nyilvánvalóan számtalan alkalommal hallhatta kiemelkedő énekesekkel ezt az áriát, és ezek az élmények segítették hozzá az itt rögzített, a rendkívül kifinomult megoldáshoz. A virtuóz szakasz variációs része önmagáért beszél, már-már irreális tempó és plaszticitás jellemzi a pergőtechnikájú fluid futamokat…
https://youtu.be/qlttvLeBwwo
Felvétel: London, 1920.
Fuvola: Flute made by Rudall Carte & Co 2022, Museum of Applied Arts & Sciences, accessed 8 June 2023, <https://ma.as/362585>
Amadio életrajzát illetően Michael Lea, (a Powerhouse Múzeum kurátora) írására támaszkodom.
John Amadio (1883-1964) John Bell Taylor néven született Új-Zélandon, Christchurchben, de szakmai életének nagy részét Ausztráliában töltötte. Apja egy éves korában meghalt, anyja 1890-ben újraházasodott. John mostohaapja, Henry Amadio asztalos és amatőr fuvolaművész volt. John felvette a nevét, és ő is elkezdett fuvolázni. 1900-ban a család Sydney-be, majd 1901-ben Melbourne-be költözött, ahol Amadio megszerezte első fuvolaművészi állását a J. C. Williamson olasz operatársulatánál. Ott 1902-ben elkísérte Clementine de Vere Sapio francia-amerikai operaszopránt, aki Lucia di Lamermoor Örülési jelentének előadása után az ujjáról lehúzott rubingyűrűvelajándékozta meg. Később Nellie Melba operazenekarának elsőfuvola volt, amikor 1911-ben Ausztráliában turnézott. Tanított is intézményes keretek között, kiváló tanárnak bizonyult. 1909 és 1920 között a Melbourne Conservatorium of Musicban dolgozott és tanítványai közé tartozott a későbbi ausztrál virtuóz, Victor McMahon, Leslie Barklamb és John unokaöccse, Neville Amadio, aki 50 évig volt a Sydney Szimfonikus Zenekar szólófuvolása.
Tehát 1919-ben John Amadio megkezdte nemzetközi karrierjét. Luisa Tetrazzini kíséretében és a The Hallé Orchestra együttes fellépésével, ahol Henry Wood úgy jellemezte Amadio játékát, mint “a legfinomabb dallamot, amit valaha hallottam”. Ettől kezdve 1947-ig Amadio Londonban élt és turnézott, felesége, Florence Austral társaságában. A pár 1925-ben járt először az Egyesült Államokban, és onnantól kezdve 1936-ban minden évben hat hónapot töltöttek ott turnézva, felléptek többek között Washington DC-ben, Chicagóban, Clevelandben, Bostonban, San Franciscóban és New Yorkban. Amadio gyakran lépett színpadra olyan előadókkal, mint Tito Schipa és Richard Crooks, és Alfredo Campoli hegedűművész. Folyamatosan telt házak előtt játszottak, ahol a pótszékek is elkeltek.
Amadio – akárcsak Lemmoné – számos Radcliff rendszerű fuvola birtokosa volt, volt köztük alt (G) és d’amour (B) és basszus hangszer is, néhány fuvola a Sydney-i Powerhouse Museum birtokában van. John Lemmoné és a két Amadio emlékezete nagy tiszteletnek örvend Ausztráliában ma is.
